Az rögvest feltűnt, hogy ebben a miliőben nincs egyetlen egy felesleges mozdulat sem. Már a bemelegítő meditáció és a köszöntés szertartása is lenyűgözött, pedig ekkor még nem is sejtettem, hogy a koncentráció milyen csodákra lehet képes, legalább is, ami a gyakorlatok egyszerre való végrehajtásának gyönyörűségét illeti.

Pedig egyáltalán nem vagyok a túlzott rendet, a „katonásdit” kedvelő típus, de érzésem szerint még a seregben is megirigyelnék azt a látványt, amit a pattogósan kiadott vezényszavakat követően a battai karatés fiúk és lányok műveltek, tökéletesen egyszerre súrolva kezeikkel a levegőt és lábaikkal a parkettet, miközben láthatólag nemcsak egymásra, hanem önmagukra, tehát befelé is figyeltek. No és mestereikre, akik közül Sándor Imre egy rendíthetetlen tűzoltóparancsnok hajlíthatatlanságával mutatta meg a védekező technikák minden kunsztját, Fodor Attila pedig ellentmondást nem tűrő keménységgel, ugyanakkor mégis kellő lazasággal tanította az alapállások és mozdulatok fortélyait. Pompás és borzongató élményt jelentett, hogy milyen önuralommal húzták vissza ütésre lendülő karjaikat a végén a növendékek, és, hogy milyen tisztelettel jelezték meghajolva azt is, hogyha esetleg hibáztak az ellenféllel szemben.

Eltűnődtem azon is, hogy ebben a világban az övek színe bizonyára élesen, hierarchikusan elválasztja egymástól a sportolókat, ugyanakkor ez az edzés ennek éppen az ellenkezőjéről győzött meg, mert az igyekezet egyformán motiválta a kezdő sárga, a haladó zöld és a képzett fekete övest is. Ez a varázslatos szellem, a mindenek fölötti megfelelés igénye vezérelte a világosabb és sötétebb öveseket egyaránt. Csodálatos volt látni ezt az egységet, amelyben az egyén alárendelte személyes ambícióit a közösségnek. Ebben a harmóniában zajlottak a formagyakorlatok és a küzdelem (a kata és a kumite). A tréning végén egészséges kimerültség és fáradtság ült a szemekben, de ugyanígy tükröződött bennük a tisztaság és a mély eltökéltség. Egyszerre azon kaptam magam, hogy irigylem ezeket a sportembereket, holott a szűkös terem - ahol két órán keresztül mozogtak -, valamint az egyesület filléres gondokkal küzdő jelene, korántsem annyira irigylésre méltó.

Mégis valahol ez úgy eltörpült a becsületesen és magas hőfokon végighajtott, önként vállalt edzésmunka mellett, hogy rá kellett jönnöm, igenis ez a lényeg. Felülemelkedni a körülményeken, karbantartani a testet és a lelket, ennél többet azt hiszem, nem nagyon adhat a sport. Vagy mégis? Töprengek. Vajon tényleg csak töretlen kitartás és akarat szükséges-e ahhoz, hogy valaki elmélyülten űzze itt a karatét, vagy a fejlődéshez szükséges más is? Talán igen, méghozzá egy kis pénz. Bár a százhalombattai karatésok imájában csak olyan kulcsfogalmak szerepelnek, mint a jellem, a becsület, az önuralom és a tisztelet azért ahhoz, hogy az akarat és a hit segítségével még a tavaly novemberi egri EK eredményeknél is fényesebb sikerek születhessenek, nem ártana egy kis anyagi támogatás a várostól. Esetleg az szja egy százalékokat erre a nemes célra felajánló sportszeretőktől, mert a versenyeztetés és az utazás költsége nem oldható meg pusztán szellemi tőkéből. Minden más igen. Biztos vagyok benne, hogy akik ebben a klubban, ennek a két edzőnek a jóvoltából ismerik meg a karate alapjait, azok egy életre szóló útravalót kapnak.