Immár második éve, hogy városunkban – a Baptista Szeretetszolgálat munkáját segítve - meghirdetjük és szervezzük a Tízezer kisgyermek karácsonya elnevezésű „cipős doboz” akciót.
Tanulságos és örömteli. Sokan kérdezgetik, hogy miért csinálom, és hogy vajon hogyan kerül még erre is időm? Be kell vallanom, hogy természetesen nem ingyen csinálom. A magam önző módján, ellen szolgáltatást kapok cserébe. Aki pénzre gondol, annak persze csalatkoznia kell. A bérem az, hogy két héten keresztül emberekkel találkozhatok. Két héten keresztül naponta több alkalommal bekopogtat az irodámba a szeretet. Két héten át nap mint nap találkozhatok olyan emberekkel, akiket nem hagy szó nélkül a szenvedés, akik ilyen vagy olyan oknál fogva érzékenyek a társadalmi problémákra, akikből a mostani időkben sem veszett ki az együttérzés, és készek tenni is a dolgok megváltoztatásáért. A maguk egyszerű módján, a maguk lehetőségeivel. Egy cipős dobozzal például, karácsony tájékán.
Találkozom nyugdíjasokkal, akik már felnevelték gyerekeiket, unokáik is vannak, de még mindig lapul annyi a pénztárcájukban (Isten tudja, hogyan), hogy megörvendeztessenek egy árva gyereket. Aztán jönnek a családosok, fiatal szülők és egy vagy két apróság (általában négy-öt évesek) őket nagyon szeretem. Látható, hogy a cipős dobozt közösen készítették, hogy a szülők ezzel is nevelik a gyereküket, talán együttérzésre, szeretetre. És jönnek fiatalok, ismerősök, ismeretlen százhalombattaiak. Rendre. És szinte kivétel nélkül hasonlóan viselkednek: mosolyognak, odaadják a dobozt, megnézik, hogy eddig milyen sok gyűlt össze (ennek nagyon örülnek), és szó nélkül elmennek. Nincs semmi hókuszpókusz, szavak nélkül is értjük egymást.
És a szemük a legszebb gyémántnál fényesebben ragyog, átsüt rajta a lélek tisztasága. Na, ez az én fizetésem Az persze jól érzékelhető, hogy azok, akik cipős dobozt hoznak, többnyire maguk is szerény anyagi hátérrel rendelkeznek. A tehetősebbek valahogy kimaradnak az ilyen akciókból. Valahogy nem érzik szükségét a szükségnek, talán nincs idejük arra, hogy egy cipős dobozt elkészítsenek, és elhozzák (ahogy Márai írta, a boldogság hajkurászása közben az embernek többnyire egy dologra nem marad ideje, arra hogy boldog legyen). Ebben az évben december 13-ig négyszázkét cipős doboz gyűlt össze. Abban a szerencsében részesültünk, hogy a Malév december 14-i „cipős doboz„ járatával egyenesen Erdélybe, Böjte Csaba atyához juttathattuk el a dobozokat. A repülőtérre történő szállítást is csoda övezte.
December 13-án délután derült ki, hogy a szállító jármű elromlott. Végső elkeseredésemben Jován Lászlót hívtam fel (az ember a hosszú évek munkája alatt megtapasztalja, hogy kit hívjon fel szorult helyzetében), és tőle kértem segítséget. Javaslatára – maradva a városi tévé berkein belül - Mazumel Ferencet kerestem meg, hogy a tévé buszával lehetséges volna-e a dobozok repülőtérre szállítása. Nem telt bele öt perc, buszt is és embert is (Saibán Józsefet) talált a főszerkesztő, hogy a battaiak ajándéka eljuthasson az erdélyi árvákhoz. Hihetetlen volt, hogy a tévések mennyire magától értetődően akartak és tudtak segíteni. Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet nekik és az összes „cipős doboz” aktivistának, az adományozóknak. Köszönöm, hogy évről évre részese lehetek, és láthatom, amikor angyal repül át a város felett, mert én biztos vagyok benne, hogy minden egyes kopogtatásnál, amikor valaki a Magyarok Öröksége Alapítvány irodájához érve szeretné leadni a dobozt, egy-egy mosolygó angyal repül el felettünk.
