Nem szép dolog tőlem, de alig akartam hazajönni. Tökéletes arányok, tökéletes színek és tökéletlenül is tökéletes emberek. Így tudnám jellemezni testvérvárosunkat, Sannazzarót. Ők a kapcsolatra a gemelli, magyarul iker szót használják, és mindenki ismeri „Cacca”-t, ahogyan városunk nevét rövidítik.
Meghatódtam, amikor megérkezésünkkor Osvaldo Barioni – Százhalombatta díszpolgára – bejelentette, hogy az esti hatszáz fős jótékonysági vacsorára Mariuccia Gatti, kilenc évvel ezelőtti vendéglátóm is eljön. Hatalmas gombóccal a gyomromban vártam a viszontlátást. Amikor elérkezett, tapasztaltam, hogy nemcsak mi érzékenyültünk el az újbóli találkozástól. Miközben kihozták a jobbnál jobb fogásokat, „folyt a bor” és a beszélgetés, olaszul, angolul, magyarul és kézzel-lábbal.
Vasárnap reggel igazi olasz kávé és sütemény várt minket, majd festékekkel, vásznakkal és állványokkal felpakolva beautóztunk a városközpontba. Elkezdődött a festőverseny, amelyre idén is meghívták a SZAK Stúdió tagjait.
Nyolc órától lehetett lepecsételtetni a vásznakat, és háromnegyed négyig kellett leadni a kész műveket. A cél az volt, hogy minden alkotó a maga stílusában adjon vissza egy-egy részletet, hangulatot a városból. Huszonhat festő szóródott szét Sanazzaroban, hogy próbára tegye magát, miközben a városlakók izgatottan figyelték, mit kívánunk megörökíteni. Volt, aki hosszasan mesélte a képem tárgyaként választott házak történetét, volt, aki magáról szeretett volna portrét rendelni, de olyan alig akadt, aki nem váltott velünk néhány érdeklődő vagy lelkesítő szót.
Négy órára sorszámozva várakoztak a kész alkotások a hivatal udvarán, ötre meghozta döntését a zsűri. Elmondásuk szerint sokat vitatkoztak a díjazottakon, Varga Laci munkáját külön ki is emelték, azonban az első három helyezett olasz festő lett. A közönségdíjat viszont a tizenhetes számú festmény nyerte, amely az én munkám volt. Regős Ágnes, László Bandy és Varga Laci a városháza gyűjteményének ajándékozta a képét, én pedig egykori vendéglátóinknak adtam, akik még meghívtak minket egy-egy italra és beszélgetésre.
Az esti búcsúvacsorán jóízű baráti társalgások folytak a két város kapcsolatáról, a tokaji borokról, életünkről. Aztán még pár csoportkép következett, az októberi százhalombattai újratalálkozás szervezése (amikor mi látunk vendégül sannazzarói képző- és iparművészeket), búcsúzkodás – talán mondhatom, hogy – barátainktól, és „fogadott nagypapámtól”, Osvaldotól. Reggel még sannazzaroi kávé, aztán irány az autópálya és Százhalombatta. A feledhetetlen élményért köszönet a kapcsolattartóknak, Áginak, Bandynak és Lacinak.
