Nekem az lenne a világ legjobb napja, ha elmehetnék egyedül egy erdőbe kirándulni. Nem lenne ott kullancs, se bolha, se szúnyog. Pók meg főleg nem! Lennének viszont fürge mókusok, kedves őzikék, lomha süncsalád és megannyi színes pillangó, akik sudárról sudárra szállva pajkoskodnának.
Nagyon örülnék, ha tavasszal egy, csak egyetlen egy napot a faóriások között tölthetnék. A fák lombja üde zöld lenne. A fű meg puha, bársonyos. Oda szívesen ledőlnék. A rengeteg telis-tele lenne állatokkal. Tölgyfaágon leskelődne az őszapóka, épp egy kis vörösbegy helyére pályázva. A pacsirta, az erdő fuvolása halkan trillázna, s időnként belecsilingelne a pintyőke ezüstcsengettyűje. A tövises iglice alatt fürj gubbasztana, gyíkok surrannának tova, mint megannyi menekülő kis rab. Bizonyára megijedtek a vadmacskától, amely lopva közeledik.
Beszűrődő fény verődne vissza a patakok kristálytiszta tükrén, amelyekben pisztrángok játszadoznának.
A fény főnixeket rajzolna a fák sudár törzsére, maguk is csodálkoznának e földi paradicsomon.
Miközben hallgatnám a madarak kórusát, s nézném a felhőket, eltelne a délelőtt. Délben felmásznék egy égig érő almafára. Finom zöldalmát ebédelnék. Azután átugornék egy nyírfára, aminek a csúcsa az eget verdesné. Az lenne a legmagasabb fa az egész berekben. A macskabagoly huhogva ébresztene rá, hogy eltelt a nap. Estefelé a tejúton hazasétálnék. Az esthajnalcsillag, mint égi idegenvezető, kalauzolna utamon.
Számomra ez volna a világ legjobb napja. Írom mindezt a szebb erdők reményében, hogy a Föld tüdeje örökké lélegezhessen.
