Nemrég csodálkoztam rá, hogy a japánoknál a legritkábban fordulnak elő olyan tisztán jó vagy tisztán rossz karakterek, mint például a magyar irodalomban. Szó se róla, akadnak nálunk is színes figurák, de a japánok élvezettel dobálják szereplőiket (s az olvasót) egyik végletből a másikba. Az effajta karakterábrázolásnak remek terepet ad a Battle Royale című könyv. Alcíme szerint: „van rosszabb az iskolánál”. Stephen King szerint: „őrülten szórakoztató”. Vázolom az alaphelyzetet: egy 42 fős, harmadikos gimnazista osztály (21 fiú és 21 lány) kirándulásra indul. Útközben elrabolja őket hazájuk, a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság Kormánya, hogy a híradásokból már mindannyiuk számára ismerős 68-as program részesei legyenek. A programot a Honvédelmi Erők Szárazföldi Alakulata koordinálja. Minden évben ötven osztályt sorsolnak ki, akiket valamilyen elszigetelt helyen összezárnak. A feladat roppant egyszerű: ki kell nyírniuk egymást… A végén csak egy maradhat…
Ő élete végéig teljes ellátást és egy, a Vezérük saját kezű aláírásával ellátott oklevelet tudhat magáénak. Meg a halott osztálytársakat. Innen – Európából – nézve mindig meghökkentő a japánok viszonya az erőszakhoz. De ugyanilyen ámulattal csodálkozunk rá törékeny finomságú művészetükre – értve ez alatt a néhány szavas haikukat, a lágy ecsetvonású selyemfestményeket vagy a finomrajzolatú fametszeteket. Miközben a technológiai és gazdasági fejlődés példamutató élharcosai, Tokió belvárosában fényes nappal teletetovált yakuzák gyilkolják egymást. Ez a szélsőségesség remekül megjelenik a könyvben. Takami Kósun nem spórol a betűkkel: árnyalt jellemábrázolással mutatja be a diákok zaklatott lelkét, s ugyanilyen cizelláltan ábrázolja a halál különféle megjelenéseit. Mindez jócskán megszurkálva kőkemény, sok szempontból aktuális társadalomkritikával is. Nem véletlen, hogy a japán kormány ellenezte a könyv megjelenését. „Szigorú & véres” figyelmeztet a borító több helyen a piros körbe zárt 18-assal. „A XXI. századi Legyek Ura” – mondják a kritikusok. Vonz és taszít. Japán.
