Letette a tollat. Becsukta a könyvet. Magunkra hagyott bennünket. Írók halálakor, különösen a termékeny alkotók esetében mindig ott a vigasz: a polcnyi, újra és mindig olvasható kötetek. Lázár Ervint leginkább gyerekmeséiről ismerhetjük, melyek tobzódnak a szójátékokban, a magyar nyelv élvezetében és duzzadoznak az ölelő szeretettől. Így alkotta meg – Berzsián és Dideki című meséjében – a „bal”ladából a „jobb”ladát, mert az mégiscsak jobb. Így született meg a fogalommá testesült „dömdödöm”, ami mindent jelenthet, ha a szeretetünk túlnő a megszokott kifejezések tárházán. A Négyszögletű Kerekerdővel és lakóival legalább olyan komplett (érzelmi- és lelki-) világot hozott létre, mint a vaskos köteteket megtöltő, népszerű tündér- és varázsmesélők. Azzal a jelentős különbséggel, hogy míg a különféle képtelen teremtmények sokszor ijesztő és tragikus kalandokba keverednek, Lázár Ervin kedves fickói – legyen bár lépkedő fenyő, oroszlán vagy éppen költő – a leghétköznapibb történetekben mutatják meg hősiességüket, leleményüket és egymás iránti, odaadó figyelmüket, szeretetüket. Történetei egyfelől kacagtatva szórakoztatnak (Szörnyeteg Lajos jaj de álmos) vagy könnyesen meghatnak (A kisfiú és az oroszlánok), másfelől megtanítanak az emberi kapcsolatok sokszínűségére, a konfliktusok kezelhetőségére – lásd. az egész Berzsián és Dideki című könyv!

2006 májusában még vidám aktualitás hívta életre a Novella Kiadónál a „Jobbladák Lázár Ervin hetvenedik születésnapjára – szívbéli cimboráktól” című összeállítást, melyben író- és képzőművész-társak – (a közben szintén elhunyt) Nagy Gáspár, Temesi Ferenc, Orosz István, Gyulai Líviusz, hogy csak néhányukat említsem - köszöntötték verssel, novellával, rajzokkal, fotókkal a kedves mesélőt. Ha már túl vagyunk mindenen, amit Lázár Ervin írt, élvezhetjük, amit hozzá írtak, neki alkottak, ő ihlette.