- Ha valaki elolvassa a Zene nélkül című nagyjelentőségű könyvedet, annak teljesen evidensnek fog tűnni, hogy a dalszövegektől eljutottál a kabaré világáig. Visszatekintve: a pesti kabaré inkább irodalmi, színpadi, zenei vagy társadalomtörténeti jelenségként ragadott meg elsőként, és a könyv végére melyik nézőpont bizonyult a legerősebbnek?

 - A Zene nélkül elsődleges célja az volt, hogy a magyar dalszövegek által valamiképpen megvilágítsam a huszadik század magyar társadalmi folyamatait. Ez nem volt nehéz feladat, hiszen a dalszövegek híven tükrözik egyes korszakok életérzését, a mindenkori fiatalok ízlését, igényeit, örömeit és gondjait. A sanzon- és kuplészövegek vizsgálata során találtam rá a korai pesti kabaré témájára, amelyből később megírtam a doktori disszertációmat. Ez szolgált alapjául a Tarka színpadok című könyvemnek is. A kabarét én egyfajta színpadi antológiának tartom: monologikus és dialogikus jelenetekből, dalokból és konferálásból áll össze kerek egésszé. A kabarészövegekre irodalmi műként tekintettem, de zenei, színházi, időnként – a plakátok miatt – képzőművészeti, az előadások közéletisége és a közönségre gyakorolt hatásuk okán pedig társadalomtörténeti nézőpontból is vizsgálnom kellett a jelenséget.

 - A források ellentmondásairól beszélve említed a "feloldás izgalmát". Volt olyan pont a kutatás során, amikor úgy érezted, hogy a kabaré története nemcsak rekonstruálható, hanem újraértelmezhető is? Miben tér el a te munkád korábbi kabaré-narratíváktól?

 - Ennek a témának nem volt korábban tudományos igényű, átfogó szakirodalma. Éppen ezért a forrásaim többsége elsődleges: újságcikkeket, memoárokat, leveleket dolgoztam fel, és próbáltam feloldani, vagy ha ez nem volt lehetséges: tényszerűen rögzíteni az ellentmondásokat. Illetve irodalmi műveket és kottákat is elemeztem. Tény azonban, hogy a köztudatban, a közbeszédben annál több szó esett az elmúlt évtizedekben a kabaréról. Az én munkám újdonsága talán az, hogy megvilágítottam: ebben a műfajban irodalmi értékek is rejlenek, és a szövegeket vizsgálva közelebb juthatunk (ugyanúgy, ahogy a dalszövegek kapcsán) az adott korszak többé-kevésbé általános lélektanához.

 - A címben szereplő "tarkaság" mint nyitottság különösen hangsúlyos. Szerinted ez a sokszínűség esztétikai erény volt, vagy inkább társadalmi szükségszerűség a gyorsan modernizálódó Budapest közegében?

 - Ez a tarkaság egyszerre jelentett esztétikai és eszmei nyitottságot. Irodalomtörténeti távlatból Herczeg Ferenc és Heltai Jenő, vagy Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc műveinek egymás mellettisége kuriózumnak hat, de a kabaré színpadán nem volt népi–urbánus ellentét, a különböző esztétikák és világképek békésen megfértek egymás mellett. Volt ugyanis egy közös nevező, ami az egész pesti kabarét létrehozta: a magyar nyelvű, igényes szórakoztatás megteremtésének óhaja. A századfordulón ugyanis volt már nemzeti nyelvű színjátszásunk, voltak nemzeti operáink, irodalmi lapjaink, a szórakoztató színpad nyelve azonban a német volt. A városi közönség a kabaré által részesülhetett először magyar nyelvű, igényes szórakoztató produkciókban. Ez a cél volt tehát az, ami szentesítette a kabaré létrejöttét – mint eszközt. 

 - A humor, az aktualitás és a művészet hármasságát jelölöd meg fő hatóelemként. Ha e három közül valamelyik megbomlik, megszűnik kabarénak lenni az előadás? Vagy a hangsúlyok koronként átrendeződnek?

 - A humor és az aktualitás minden korszakban része volt a kabarénak, komolyabb művészi értékekről viszont nem beszélhetünk minden társulat esetében. Az biztos, hogy a századelő éveiben ennek a háromnak az egysége érvényesült – elsősorban – Nagy Endre színpadán, és a későbbi évtizedekben – gyengébb szövegek és produkciók mellett – is találkozhatunk első vonalbeli szerzők értékes műveivel, illetve kiemelkedő színészi teljesítményekkel. Úgy vélem, ahogy egy életművet is a csúcsteljesítményei alapján ítélünk meg, a műfajok esetében is ez a helyes megközelítés.

 - A közéletiség kapcsán azt látjuk, hogy a kabaré egyszerre volt "színpadi újságírás" és esztétikai vállalkozás. Hogy látod: a századelő közönsége mennyire a politikai bátorságért, és mennyire a művészi minőségért járt kabaréba?

 - Erről oldalakat lehetne írni (a könyvemben meg is tettem), de most csak tömören válaszolok. (A tömörség is nagy erénye volt ennek a műfajnak.) Tehát: a közönség leginkább szórakozni járt a kabaréba. Ezt követte a politikai szókimondás iránti igény. A művészet pedig hab volt a tortán.

 - A könyvedben számos klasszikus szerző – például Ady Endre, Heltai Jenő vagy Molnár Ferenc – kabarés munkásságát is elemzed. Megváltoztatja-e az ő irodalmi kanonikus helyüket, ha komolyan vesszük kabarészerzői szerepüket is?

 - Az említett szerzők kabaréban elhangzott műveinek túlnyomó többsége szerzői kötetekben is napvilágot látott. Tehát maguk is vállalták ezeket az alkotásaikat, és mi is ezek által tekinthetjük teljesnek az életművüket. Annak ellenére, hogy talán nem köztudott: Ady Kató a misén, Babits Galáns ünnepség vagy Szép Ernő Imádság című verse a kabarészínpadon is hatni tudott. És akkor még nem beszéltünk Karinthy Frigyesről, aki számára a kabaré legalább olyan fontos publikációs fórum volt, mint a Nyugat. Elhangzottak persze jelentős szerzőktől alkalmi, kevésbé maradandó szövegek is, de nem gondolom, hogy a munkásságuk a kabaré kapcsán át- vagy újraértelmezésre szorulna. Inkább tekintsük ezt érdekes, kevésbé ismert színfoltként a klasszikusok életművében.  

 - A komolyabb, sőt tragikus hangú műsorszámok jelenléte árnyalja a kabaréról alkotott képet. Lehet-e azt mondani, hogy a pesti kabaré elsősorban nem is a nevetésről, hanem az érzelmi intenzitásról szólt?

 - Jó a megfogalmazás. A közönséget az fogta meg leginkább, amiben a napi tapasztalataira ismert rá – akár humoros, akár komoly formában. Legyen szó politikai aktualitásokról, a ritkán és zsúfoltan közlekedő villamosokról, a hamisított árucikkekről, házassági problémákról, vagy a cselédlányok és a prostituáltak helyzetéről. Mindezek érzelmileg érintették a nézőtéren ülőket, az érzelmek pedig megnyilvánulhattak nevetésben vagy részvétben is.

 - A korabeli kabaré közösségi élmény volt: közös térben, közös reakciókkal. Mit gondolsz, a mai széttagolt médiatérben lehetséges-e még hasonló társadalmi "közös nevetés", vagy ez a fajta kollektív tapasztalat végleg a századelő sajátja marad?

A beszámolók alapján a századelő kabaréját arisztokraták, polgárok és munkások is látogatták – eltérő ízlésű, különböző világnézetű emberek. Napjainkban ezt elképzelhetetlennek tartom.

Fazekas István