Hol is kezdjem? Eléggé megdöbbentem, amikor Bandy megkért, hogy nyissam meg a kiállítását. Nem csak azért, mert óriási megtiszteltetés, hanem azért is, mert sokkalta nagyobb kihívás egyben.

Az ember nem mindennap nyithatja meg a saját mesterének a kiállítását. Pláne ezt a kiállítást, ami talán a legsúlyosabb személyes élménnyel, vagyis inkább traumával foglalkozik, ami embert érhet: a test betegségével.

Fogalmazzunk úgy, hogy a téma sok szempontból aktuális. A lelkes közönség helyett a kamerának beszélek. Ennél több utalás talán nem is kell arra, aminek mi, mint emberiség ki vagyunk éppen téve, globálisan.

Mindenki, aki ma él, a betegséggel küzd. Szerencsére, egyelőre inkább közvetve, mint közvetlenül, de ez azért tény.

Most kicsit váltok is, de hamarosan visszatérünk a lényegre. Alig két és fél évvel ezelőtt Bandy ugyanitt nyitotta meg "Elveszett Purgatórium" című kiállításomat, aminek fő témája a folyamatos pusztítás volt. Ekkor egyik legnagyobb kritikája az volt felém, hogy még soha nem voltam háborúban, nem láttam igazi nyomort, max a képernyőn. (Amúgy, Bandy, most ezt is csak a képernyőn látják az emberek...)

Szóval nem láttam igazi emberi poklot, legfeljebb filmeken. De akkor most hogy beszéljek arról a pokolról, amit épp Bandy jár meg? Ilyesmiben aztán pláne nem volt még részem.
Amikor átmentem Bandyhoz megnézni a rajzokat, amiket ki akar állítani, megkönnyebbültem. (Súlyos rajzoktól megkönnyebbülni, na, ez is egy mondat.)
Megkönnyebbültem, hiszen nekem nem Bandy állapotáról és gondolatairól kell beszélnem. Azt megteszik helyettem a rajzok. Nekem a rajzokról, vagyis azokon keresztül a nagybetűs Rajzról kell beszélnem inkább.

De ezt megint csak Bandyval tudom kezdeni. Mindjárt megértitek.

Bandy három-négy évvel ezelőtti alkotótáborában tette fel nekünk, tanítványoknak a kérdést, hogy mitől lesz egy rajz huszonegyedik századi? Hogyan lehet egy egyszerű kis rajzzal mai üzeneteket közvetíteni?

Ezen aztán - és azóta is – rengeteget gondolkodtunk közösen vagy magunkban és persze a rajzolás által. Ez a téma azóta is szóba kerül a köreinkben rendszeresen.
És most azt kell, hogy mondjam, hogy ez a téma kapott EGY konklúziót. Bandy elsőként válaszolta meg saját kérdését ezzel a kiállítással. És nem azért, mert a témája éppen "aktuális". Bandynál pláne. Hanem azért, mert a témája éppen – nagy kezdőbetűvel – Aktuális!

Nem, nem a betegség miatt. A rajz miatt. Egyetlen rajz, egy kép többet tud kifejezni, mint egy egész regény, és ezt a másodperc tört része alatt teszi. És ez működött a fényképezőgép előtt, a tizennyolcadik században, de sokkal-sokkal korábban, időszámításunk előtt több száz évvel is. És működik ma is.

A rajz olyan dolgokat fejez ki, amiket a szó nem mindig tud. Vagy csak hosszan tud. A rajz egy vonallal megteszi. És Bandynál minden vonal ott van, ahol lennie kell. Mert: "Nulla dies sine linea." (Ne múljon el nap vonal nélkül. A szerk.)

Ha az ember naponta rajzol, akkor akarva-akaratlan mindig ábrázolja, hogy mi történik vele, de ennek része az is, amit a külvilágból tapasztal. Ha úgy nézzük, a testünk is a külvilág része. A test pedig változik, küldi a jeleket. A testünk rabjai vagyunk, de ez szerintem az egyetlen rabság, amiből nem szeretnénk szabadulni. Ha a testünknek baja van, a lelkünk elvágyódik. Ki a természetbe. Egy jobb életbe, el a betegségek elől. El a szürke kórházból, el a vívódásból, el a kínoktól és fájdalmaktól. S valahogy ez az elvágyódás mindig a természetként jelenik meg. Vissza az ősi paradicsomba.

Testünk bajaira az örökkévalóság a gyógyír. A természet, az Élet. Ami nem áll meg. Akkor sem, ha mi már nem vagyunk. Ez az állandó körforgás, az élet örökkévalósága az, ami a fájdalmakban is erőt tud adni. Ez jelenik meg itt a rajzokon is. Ez az, ami kitartásra sarkallja az embert. És Bandy nagyon kitartó. Itt akar lenni, és továbbra is tanítani akar. Elég megnézni ezt a kiállítást, hogy tudjuk ezt.

Az örökkévalóságtól kapta hivatását. Legyen akármilyen vírus, akármilyen betegség vagy kín az életben, Bandy itt van és tanít. Köszönjük Neki!