Bacs Lajosné, Jutka néni szerzői esten mutatja be könyvét szülőfalujában, Madocsán, a községi könyvtárban április 9-én 17 órakor. Egy héttel előtte levittük a plakátokat és a meghívókat. Fantasztikus időutazásban volt részünk. Vittem magammal 8 éves fiamat, Hubát is. Talán nem most, de majd, ha ő lesz 83 éves, mint most Jutka néni, ő is hasonló lelkesedéssel fog mesélni ezekről a kalandokról, erről a mai világról.

Először is: Adonytól Madocsáig nem volt település, utca vagy sarjadó szántóföld, amiről ne tudtuk volna meg, ki lakik ott, ki műveli, korábban kié volt, mi lett vele. A legtöbben Jutka néni unokatestvérei, bár gyanítom, hogy ez nagyobb merítést jelent, mint a szigorúan vett rokonsági szint. Északon Dunaújváros, délen Paks dübörgő ipara, a kettő között azonban virágzó mezőgazdaság, szépen művelt földek. Bölcske környékén kis háztáji kertek pompáznak, itt-ott fóliasátrak, minden nagyon gondozott, frissen felásva, a gyümölcsfák virágba borulva. Azoknak a zöldségeknek, gyümölcsöknek egy része, amelyeket anno a Jókai közben megvettünk, itt termett, ezeken a földeken. "Aki itt ért a földhöz, az meggazdagszik" – jelenti ki Jutka néni. Rendezett porták, a csinosan karbantartott házak között váratlanul egy-két romos, tornácos parasztház omladozik. Kihaltak az öregek, az örökösök pedig nem foglalkoznak vele. Még mindig Bölcskén járunk, amikor meglátjuk az első idei gólyát, ahogy a fészkét igazgatja.

Majd begördülünk Madocsára, az alig kétezer lélekszámú Tolna megyei településre. Tágas úton kanyargunk, Jutka néni mutatja jobbra-balra: "ez volt itt a gödör, ebben horgásztunk, fürödtünk, az volt ott a szülői ház..." Satufék, visszakanyarodunk a "gödrön" túl kanyargó kis utcácskába, és megállunk a takaros, meszelt ház előtt. A magas kapun és kerítésen nem lehet belátni. Téblábolunk, mindketten zavarban. Jutka néniben vegyes érzések dúlnak, nem tetszik neki, mi lett a régi házukból. Nem tudhatom, milyen volt korábban, de valószínűleg nem palatető fedte. Előtte villanyoszlop, elkezdem felbarkácsolni rá a plakátot. A mozgolódásra nyílik az ajtó, kijön egy férfi, az új tulaj. Kiderül, néhány éve Hódmezővásárhelyről költözött ide. Nem nagyon érti, kik vagyunk, mit akarunk, mi ez a plakát, de nem zavarja.

Tovább nyomulunk Madocsa központja felé. Ott áll a Puch-söröző, Jutka néni öccsének dübörgő vállalkozása. Az egykori sörpatika részen most dohánybolt üzemel, a klasszikus kocsmatérben biliárdasztal, diszkógömb és zenegép, körben faborítás, szarvaskoponyák, fény és tisztaság. A belső udvaron és az utcafronton is asztalok, minden annyira tipikus, hogy ettől roppant otthonos. A vidéki vendéglátás ikonja. Már bánom, hogy nem ettem egy zacskó nógrádi ropit. Fejenként legurítunk egy-egy pohár narancslevet, gyönyörködöm a testvérek találkozásában, ámulok, hogy mennyire hasonlítanak, főleg a szemük, hallgatom őket. Aztán észbe kapok és kiteszek egy plakátot a söröző ajtaja mellé.

- Ez most melyik Bacs? – hallom a hátam mögül. Mindegyik Bacs ugyanaz a család – válaszolják is meg maguknak. Két helybéli hölgy nézi, hogyan bénázok a verdeső papírlappal és a celluxszal. Mondom nekik, hogy amennyire tudom, itt a környéken mindenki rokona mindenkinek. Kiderül hamar, hogy egyikük ugyancsak "Bacs-lány".
Közben az asztal mellett az is kiderül, ki halt meg és ki él még: a 93 éves bácsi a szomszédban ugyan meghalt, de a bátyja még él. Szó kerül rá, ki merre szaladt szét a világban, kinek született unokája, dédunokája... Jutka néni végül átad néhány meghívót az öccsének, meg plakátot is, hogy azt tegye ki a községházán. Meg is ígéri, hiszen úgyis megy hétfőn oda. Ja! Tényleg! Hiszen ő az alpolgármester...

A terveknek megfelelően elkanyarodunk a temető felé. A könyvben olvastam Juditkáról, akit kisiskolás korában ragadott el a halál. Letakarítjuk a sírt, lecseréljük a virágokat. Ugyanezt megtesszük Lajos bácsi szüleinek is. Művirágból ilyen elfogadhatót eddig nem nagyon láttam, de belátom, nincs értelme a frissnek. Bár egy hét múlva visszajövünk, talán ide is kiszaladunk, de aztán hogyan lesz? Az itteni rokonok nem sokat törődnek Juditka sírjával. A fejkövön Jutka néni és Lajos bácsi közös fotója, a nevük és a születési évük. "Úgy volt, hogy mi is ide temetkezünk..."

A következő megálló egy sárgára festett hatalmas ház, fehér ablakkeret, csillogó kerítés, pompázó rózsák. Gazdag rokon portája ez, meg a szemben lévő is, ahova bár nem látunk be, de Jutka néni elmondja, ott állnak a mezőgazdasági gépek. Sajnos, azonban Lajos bácsi unokatestvére és családja nincs otthon. Bedobjuk a meghívókat a csilli-villi postaládába, még két kanyar, és ott a könyvtár.

- Esztiii! Esztikém! – kiált fel Jutka néni, ahogy elhaladunk egy biciklis mellett. A hölgy ugyan benéz az autóba, de mivel az én vigyorgó képem nem sokat mond neki, továbbgurul. Újabb veszélyes manőver Madocsa közepén: megfordulok az utcán és utána lendülünk. – Ott lakik a sarkon, mindjárt bekanyarodik! A ház előtt érjük utol Esztit, a régi barátnőt. Újabb bájos találkozás, néhány sorsvillanás, meghívók átadása.

Következő állomásunk most már tényleg a községi könyvtár, az április 9-i beszélgetés helyszíne. Baksa Istvánné könyvtáros fogad bennünket, leülünk, hamarosan megtelik az asztal könyvekkel: Madocsa monográfia, Magyarország-kalauz, és Jutka néni is elhozott néhány fotóalbumot, kéziratot. A két hölgy szinte leltár-szerűen végigvesz mindenkit: ki él, ki halt meg, ki költözött el külföldre... Megtudjuk, hogy az új tulajdonos Jutka néni szülői házában, valójában egy régi madocsai család oldalági rokona.

Nyílik az ajtó, érkezik a könyvtáros hölgy – aki ugyancsak Jutka – unokaöccse. Bemutatkozunk, elmondjuk, mi járatban vagyunk és honnan. Udvariasan tudomásul veszi és távozik. Majd egy perc múlva újra nyílik az ajtó és visszalép: "hadd használjam ki az alkalmat! Már régóta tervezem, hogy megnézem Százhalombattát, mert sokszor elmegyünk mellette, és tudom is, hogy van ott látnivaló, de mégis, mit ajánlanának?" Jutka néni elsősorban a házát ajánlja, hogy ha arra jár, feltétlenül látogassa meg. Én igyekszem valami értelmes útvonalat felvázolni a városon keresztül, ami érinti a főbb pontokat, külön részletezve a Régészeti Parkot és a feltárt halomsírt, amiről már hallott is. Jól esik az érdeklődés, igyekszem kordában tartani a beszélőkémet. Tőlem szokatlanul, talán a vidéki levegő, végig tartom a magázódást.

A beszélgetés során szóba jön, hogy még Bözsi néni is él, Jutka néni egykori szomszédja, akivel testvéri szeretetben nőttek fel. Nem akarta húzni az időt, néhány barátnőjéhez csak azért nem köszönt be, mert tudta, az sokáig tartana. De Bözsi nénivel muszáj találkozni! Már rutinosan kanyarodok vissza a szülői ház irányába, a szomszéd ház tornácán épp uzsonnáját fogyasztja a 97 éves Bözsi néni, aki könnyekig hatódik, amikor meglátja, ki jött hozzá látogatóba. Átkarolja Jutka nénit, aztán magukra hagyjuk őket.

Egy órán keresztül dobáljuk a köveket, botokat, rohangálunk a madocsai homokos Duna-parton, mire észbe kapunk és visszamegyünk. Utána esik le a tantusz, hogy hiszen ez az a kikötő, ahonnan olyan sokat járt Jutka néni és az édesanyja a madocsai finomságokkal a fővárosba. Ezen a hajójáraton ismerkedtek meg Lajossal is. Mostanra nyomokban fellelhető a kikötő, de nemhogy hajót, egy csónakot sem látunk a parton.
Hazafele a változás a téma. A régi 6-oson osonunk falvakon át, alattunk festett betonút, mellettünk a villanypóznák. Valahol errefele, a házak között kanyaroghatott az a makadám út is, amin Jutka néni és a pajtásai jöttek-mentek. Libát hajtottak, összevesztek a bölcskeiekkel a legelőn, később táncolni jártak át, nem volt tétel több tíz kilométert legyalogolni, akár naponta. Többször rákérdezek, többször igazolást nyer: nem, nem állt rendelkezésre egy lovaskocsi sem. Bicikli is csak néhány kiváltságosnak.

A házak fölött gyárak szögletes sziluettjei rajzolódnak ki, fura szagok, műanyag-zsákokba gyömöszölt szeméttel megtelt gödrök, bővülő ipari parkok... Közeledünk Százhalombattához, látjuk a finomító fényeit. "Milyen szép a városunk! – mondja Jutka néni, aztán hozzáteszi: - Most meg le akarják kapcsolni a fények felét, mert sokat fogyaszt..." Na, ezt eddig nem hallottam. Jutka néni eszméletlen erős asszony, de emlékszem, hogy elcsuklott a hangja, amikor az első könyvbemutatónkon mesélt arról, hogy mikor ide érkeztek a hóborította, fagyos kukoricaföldre, nem gondolta volna, hogy látni fogja az erőmű végnapjait.

Az egy dolog, hogy folyamatosan, de hallatlanul gyorsan is változik a világunk. Nem kell hozzá messze menni: néhány éve még rácsodálkoztunk az első körforgalmakra, mára szédülünk. Csillogó gyárak, üzemek nőnek ki földből, máshol egykor dübörgő, klasszikus nagyüzemeket zabál fel a rozsda, az elmúlás. Később, már a körúton gurulva – jobbra alattunk Dunafüred, szemben az erőmű – azt mondtam a fiamnak: remélem, 75 év múlva majd Te mesélsz valakinek ilyen lelkesen arról, hogy itt egykor lakótelep állt, ott meg három kémény, arrafelé pedig bevilágította az eget a finomító... És a hitetlenkedő hallgatóságot még kiakaszthatod azzal is, hogy "de tényleg egy Suzukival elmentünk Madocsára, meg vissza, és mindez tényleg csak néhány óra volt."