(Az alábbiakban Fekete Lajos szerkesztő, riporter, a Halom Televízió egykori munkatársa dániai utazásairól, illetve külföldi munkavállalása kalandjairól, tapasztalatairól olvashatnak.)

A kezdetek

2008 tavaszát írtuk, akkor én már túl voltam egy rövidke három hetes dániai kalandon előző év novemberében. Igazából próbaképpen jelentkeztem egy koppenhágai étterembe. Sokat nem kockáztattam, hiszen itthon éppen nem volt munkám, és különösebb szakértelmet sem kértek a jelentkezőktől.

Mivel akkoriban sem kellett munkavállalási engedély az EU országok munkavállalóinak, így viszonylag hamar megjött a válasz a budapesti angol nyelvű állásinterjú után. Akkor már csak egy repülőjegy kellett és hamarosan negyedmagammal Koppenhága egyik felkapott vietnami éttermében találtam magam.

Mivel nem beszéltem még dánul, ezért kissé aggódva vártam a találkozást a kollégákkal, szerencsére azonban kiderült, hogy a dánokon kívül senki sem beszél dánul, ugyanis az étterem eredeti koncepciója a multikulti, magyarán a betérő vendégek simán kifoghatnak egy magyar, román vagy éppen filippínó pincért, akivel jó esetben angolul tudnak társalogni. Érdekes módon soha nem hallottam, hogy ebből gond lett volna, minden vendég tudomásul vette és gond nélkül váltott angolra, ha kellett.

Bár a hely jó volt és a munka sem volt nehéz, később mégis elváltak útjaink, ugyanis volt néhány olyan ígérete a tulajdonosnak, amit nem tudott vagy nem akart betartani, így három hét után, egy pontos elszámolással a kezemben újra az egyik fapados légitársaság gépén találtam magam, úton Budapest felé.

Kevésbé kitartó ember itt már fel is adta volna a keresgélést, de én a fejembe vettem, hogy találok valami munkát Koppenhágában. Egyrészt, mert azt képzeltem, hogy már tudok valamit a dánokról, másrészt pedig még nem tudtam, hogy semmit sem tudok róluk. Viszont Koppenhága az áraktól eltekintve kellemes és élhető városnak tűnt, így úgy döntöttem, hogy teszek még egy próbát.

Teltek-múltak a hetek, és nem nagyon kaptam választ a jelentkezéseimre. Kezdtem úgy érezni, hogy a ragaszkodásom Hamlet földjéhez talán egyoldalú, amikor is a menyasszonyom (azóta már a feleségem) felvetette, hogy talán kéjünk tanácsot a keresztapjától, aki Svédország után éppen Dániába tette át a székhelyét, magyarán éppen ott dolgozik.

Keresztapu, nevezzük a továbbiakban R-nek, az egyszerűség kedvéért, mintha megérezte volna a dilemmánkat és egyik este ránk írt Skype-on. Beszélgettünk, kérdezősködtünk és kiderül, hogy a Jylland-félsziget északi csücskében lakik, Koppenhágától nagyjából négyszáz kilométerre.

(Csak, hogy pontosítsunk: Dánia két nagy szigetből Sjaelland és Fyn, valamint egy félszigetből Jylland áll, persze, van még számtalan apró sziget is.)

Ha magyar példát akarnék hozni, akkor talán Budapestről valahová Kazincbarcika mellé kellene költözni. Ez persze csak az arányokat jelenti, de ugyanakkor meglepődve tapasztaltam, hogy a dánoknál is él az itthon sajnos, oly jól ismert Budapest-vidék ellentét. Bármennyire is értelmetlen, de a koppenhágaiak illetve Sjaellandiak "Sötét oldalnak" csúfolják a Thy vidéket Jyllandon, míg a Jyllandiak "Ördögszigetnek" hívják gúnyosan Sjaellandot.

Ezt persze csak később tudtuk meg és nem kevés örömmel töltött el minket, hogy nem kellett részt vennünk, ebben a helyi játékban.

De visszatérve a beszélgetésre. Kérdezgettük R-t, hogy arrafelé mi a helyzet a munkalehetőségekkel, mert itthonról szinte lehetetlen munkát találni. Még ha szóba is állnak az emberrel, akkor sem tud elmenni egy állásinterjúra, mondjuk így tényleg furcsa is lenne, ha felvennének bárkit.

Száz szónak is egy a vége, meghívott bennünket magához, mondván pár hétig ad nekünk szállást és közben keresgélhetünk munkát. Ha találunk valamit, akkor jó, ha nem, akkor még mindig nyaraltunk egyet, illetve teleltünk, mert február volt már...

Így aztán újra nekivágtunk északnak, ezúttal már ketten.

Hajnali ötkor keltünk, annak ellenére, hogy előző este is nagyon későn feküdtünk le. Persze az a kevés alvás sem volt különösebben pihentető, hiszen eléggé idegesek voltunk a reggeli indulás miatt. Bennem talán az öröm volt túlsúlyban, mert egyfajta új kezdetet reméltem ettől az utazástól, Melinda inkább feszült és ideges volt, attól a ténytől, hogy megint belerángattam valami lehetetlen és teljességgel kiszámíthatatlan kimenetelű vállalkozásba. Ő úgy volt vele, hogy egy váltás ország elég egy életre, ezt pedig már teljesítette. Lévén nagyváradi születésű.

Nem is reggeliztünk, ahogy egyébként máskor sem szoktunk, csak ittunk egy kávét, szívtuk a cigiket és görcsbe rándult gyomorral nyugtattuk egymást, hogy jól döntöttünk és minden rendben lesz. Bár már három hete megvettük a repülőjegyeket, mégis csak aznap reggel döbbentünk rá, hogy indulni kell.

Nyolckor elindultunk a repülőtérre miután érzékeny búcsút vettünk a családtól, mivel tíz után kicsivel indult a gép. Leszállás után átestünk a kötelező átvizsgálásokon, majd megvettük a vonatjegyeket. Gondoltam itt az alkalom, hogy elkezdjem gyakorolni az angolt, így félretoltam a menyasszonyom és töredékes angolsággal közöltem a pénztárossal, hogy két jegyet szeretnék Struer-be. Persze nézett rám, mint borjú az újkapura. Akkor még nem tudtuk, hogy hiába tud egy dán angolul, ha a dán szavakat angolosan ejted, akkor nem fogja megérteni az Istennek sem.

A közel öt órás vonatút eléggé egyhangúan telt, pláne, hogy már kezdtünk fáradni is. Ráadásul nincs a vonatokon dohányzókocsi, szerencsére a kalauz megkönyörült rajtunk és szólt, hogy hol állunk öt percnél tovább. Aztán jött egy ember, aki kávét és üdítőt árult egy kis guruló dobozból. Gyorsan vettem is egy kávét, ami alig volt valamivel drágább, mint egy afrikai állam éves költségvetése.

Este kilenc körül értünk Struerbe, de akkor már se ülni, se állni nem tudtunk, csak dőltünk jobbra-balra a fáradtságtól. Csak álltunk ott a csendben és a sötétben, egy ismeretlen ország Isten háta mögötti egyutcás falucskájában, szívtuk a cigiket és közben próbáltuk bíztatni egymást, hogy jó lesz, nem lesz semmi gond.

Persze lett, de még ma sem tudom eldönteni, hogy kimenni volt rossz döntés vagy az volt a jó?!

Tudtuk, hogy nagyjából három hetünk van munkát találni, mert utána érkezik R családja és gyakorlatilag nem fogunk elférni a házban, ráadásul épp elég szívességet tett azzal, hogy befogadott és etetett minket, ráadásul a kocsiját is használtuk, így nem akartunk túl sokat a nyakán lógni.

Ha nem megbeszélt munkára megy ki az ember külföldre, akkor érdemes elsőként a munkaügyi központba elmenni. Ott egy helyen minden információt megtalálunk, gondoltuk. Tévedtünk! Vannak számítógépek, amelyeken lehet munkát keresni, de ezen kívül nem kaptunk túl sok segítséget.

Küldözgettük az angol nyelvű önéletrajzokat, hívogattunk különböző hirdetéseket, sőt még egy thai közvetítőnek is fizettünk valamennyi, hogy hátha tud valami munkát intézni. Persze a pénzt elrakta, és azóta sem hallottunk róla.

Közben azért jártunk kirándulni, megnéztük a környéket, a tengerpartot és igyekeztünk hasznosan tölteni a telelést. Persze a három hét pillanatok alatt eltelt és vészesen közeledett a nap, amikor haza kellett utaznunk.

Így utólag visszatekintve nem biztos, hogy olyan tragédia lett volna, de mi akkor már elég sokat bele tettünk ebbe a "külföldi munka" projekbe és örültünk volna, ha sikerül. A család is kivette a részét a keresésből, még R felesége is naponta hívott vagy küldött nekünk email-ben különböző ajánlatokat és információkat.

Az egyik ilyen ajánlat egy közeli szállodába szólt, ahol éppen Sous Chef-et kerestek. Talán úgy gondolta, hogy már mindegy, egy próbát megér a dolog, ugyanis a Sous Chef a konyhafőnök után a második ember.

Ami azt jelenti, hogy nem csak hogy hosszú évek gyakorlata áll mögötte, hanem szakképzett szakács is....ráadásul beszél dánul.....és angolul is jól.......és dolgozott már egyáltalán szállodában, ráadásul a kisujjában van a francia és a dán konyha.

Szomorúan konstatáltam, hogy gyakorlatilag egyetlen feltételnek sem felelek meg. Ezért aztán azt tettem, amit bármely magyar honfitársam tett volna a helyemben. Tárcsáztam a megadott számot....

(Folytatása következik.)