Szép vasárnap reggelre, kellemes időre ébredtünk. Pont tökéletes arra, hogy az ember kiszellőztesse a fejét és sétáljon egyet. Édesapám el is indult a szokásos körére a kutyánkkal. Rövid idő múlva hazajött, hogy látott két kutyát, Érd és Százhalombatta között a szakadék felé vezető úton, egy fához kötve. Biciklire pattantunk és visszamentünk hozzájuk. Szívszorító látvány fogadott minket: a két állat egy lánccal összekötve, egybegabalyodva nyüszített a fánál. Mellettük volt két zsák – valószínűleg abban vihették őket oda. Adtunk nekik tápot, így pár perc alatt a bizalmukba fogadtak. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanunk őket. Felhívtuk a menhelyet, akik kiküldték a gyepmestert. Amíg őt vártuk, a buszmegállóba ültünk a kutyákkal, akiken, bár látszott, hogy megtörtek, sokat bántották és éheztették őket, de még mindig maradt bennük remény és rengeteg szeretet. A gyepmester megállapította, hogy nincsenek rossz állapotban és fiatalok (az egyik hat hónapos a másik másfél éves körül lehet). Elvitte őket és hamarosan megkapják az orvosi ellátást és a papírjaikat, így minél előbb igazi otthonra lelhetnek. Boldogság fogott el, amikor láttam őket a kocsiban, hiszen számukra még csak most kezdődik az élet! Tudom, sok hasonló helyzetben lévő állat van szerte a világban, és nem menthetjük meg mindegyiket, és azt is, hogy sosem fog kiderülni, ki volt a tettes. Mégis úgy gondolom, hogy kötelességünk közölni egy ilyen szörnyűséget és segítő kezet nyújtani, amikor csak lehet. Nem értem, mi sarkallja ilyen tettre az "embert", és vajon, hogyan tudja elfogyasztani a vasárnapi ebédjét egy ilyen "reggeli program" után... Ha valaki mostanság kutyát szeretne, ne habozzon, csak javasolni tudom az örökbefogadásukat.

Fazekas Zsanett