Három labdajátékos csapatunk ennek megfelelően nem is okozott csalódást, holott a feladat, ami rájuk várt korántsem tűnt egyszerűnek, avagy rutinszerűnek. Az NB I-s kéziseknek ugyanis focizniuk és kosarazniuk kellett, az NB II-s kosárlabdázók számára a labdarúgás és a kézilabda szerepelt a különleges programban, míg az NB III-s futballistáknak a lábaik helyett ezúttal a kezükkel kellett célozniuk gyűrűre és kiskapura, azaz ezen az igazi fordított napon mindenki a másik sportágában versengett. Az edzők persze emiatt nem forgatták fel az összeállításokat, és egytől-egyig bizakodónak mutatkoztak. Macsali Róbert (a rendezvény ötletadója) például kizártnak tartotta, hogy bárki is legyőzheti őt és gárdáját a battai aranylábúak, illetve aranykezűek közül, Szép Imre pedig az ősszel bajnoki címig jutott játékosai képességeibe vetett hitének adott hangot, míg Molnár József elmondta, hogy ők olyannyira biztosak a dolgukban, hogy már előre ittak is a medve bőrére, a végső sikerre. Azt csak én teszem hozzá, hogy a három sportszakember optimizmusa közül elsősorban az utóbbié bizonyult megalapozottnak, de ezen a délutánon eredmények ide, vagy oda, az élmények miatt valójában mindenki nyertesnek érezhette magát, szurkolók és sportolók egyaránt. Természetesen, még a százhalombattai sérült gyermekek is, hisz a gála önkéntesen felajánlott teljes bevétele hozzájuk került, méghozzá karácsonyra vásárolt ajándékok formájában. A nemes ügyet bemutatóikkal segítették a kétszer tízperces mérkőzések közötti szünetekben fellépő táncosok is, így a nagy tapsot arató Cat’s Dance formáció tagjai, valamint az Arany János Általános Iskola és Nyolcosztályos Gimnázium tanulói, akiknek esernyős produkcióját Mester Ágnes koreografálta. Mindemellett tombolasorsolás is beékelődött a műsorba, ahol a kicsi, amolyan hároméves formájú Bencének éppúgy kihúzták a számát, mint az éppen műtét előtt álló kosarasnak, Fekete Miklósnak, akit külön ováció is köszöntött a színpadon. Persze ebből a többi játékosnak már a megnyitón kijutott, amikor a műsorvezető (e sorok írója) egyenként beszólította őket a parkettre, a későbbi frenetikus góljaikért járó üdvrivalgásról, és ollézásról már nem is szólva. Persze nemcsak a látványos találatok (Gabura Krisztiáné, Bacs Tivadaré, vagy éppen Károlyi Gáboré) okoztak mindig jókedvet a lelátón, hanem néha bizony a suta, esetlen mozdulatok is, mert ilyenből is akadt azért bőven. Neveket ez esetben már csak azért sem említek, mert ez a nap pont ettől is volt ilyen szép, és a résztvevők ezzel felvillantották a sport egy másik arcát, azt a rég elfelejtett gyermekien vidámat, mosolygósat is. Különösen jó volt látni és tapasztalni karácsony előtt, hogy például az utolsó mérkőzés hajrájában mindenki betódult a küzdőtérre, és együtt játszott szertelenül, igazi ünnepé téve ezt az összejövetelt. Persze a barátkozás és a móka mellett azért végeredmény is született, méghozzá nem is akármilyen, hanem százalékos. Hogy pontosan miről is van szó? Nos, történt, hogy a kézisek 24-4-re nyertek kosárlabdában a focisták ellen, így 100 százalékot kaptak a győzelemért, míg a Szép-legények az egy hatodnyi gólért csak 16,66 százalékot, kerekítve 17-t. Ami a kézilabdaderbit illeti, a labdarúgók javítottak, miután 6-4-re felülmúlták Farkas dokit és társait, így ott övék lett a 100, a kosarasoké pedig arányosan a 66 százalék. A harmadik gálameccs aztán összeségében 8 gólt hozott 6-2-s leosztásban az SZKE javára, ezért a kézilabdázók ismét 100, a palánkharcosok pedig 33 százalékot írhattak jóvá. Ezt summázva az élen így 200 százalékos teljesítménnyel a kézisek végeztek, mögöttük másodikként a labdarúgók zártak 117 százalékkal, a dobogó képzeletbeli harmadik fokára pedig a kosárlabdázók állhattak fel 99 százalékkal. Ami viszont számomra jóval többet mond a statisztikai adatoknál, és ez ezer százalék: mindenki remekül érezte magát a sportgálán. Már pedig ez azt jelzi, hogy hagyomány teremtődhet ebből a kitűnő kezdeményezésből. Ezt támasztja alá, hogy a VSZK kapujában jótékonyan úgy búcsúztunk el majdnem mindannyian egymástól, hogy „Jövőre veletek ugyanitt!”