- Tíz évvel ezelőtt a válogatott egyik legrutinosabb, legjobban képzett játékosaként jellemeztek a szakvezetők. Hogyan kezdődött a kézilabdázó karriered?

- Budapesten születtem, a III. kerületben. Az általános iskolában fociztam, birkóztam. A testnevelés tanárom, Urbán Ilona, Csöpi néni elindított minket a kézilabda úttörő olimpián, néhányunkat pedig, akikben tehetséget látott, az Elektromosba küldött, Pajter Annához. Tizenegy évesen igazoltam a klubhoz, és a gimnáziumi évek alatt már az NB I-es felnőtt csapatban is játszottam. Akkoriban élénk kézilabda élet jellemezte a fővárost, számos bajnokságon, kupán vehettem részt a Budapest, illetve az országos utánpótlás válogatottal. A balkezességem előnynek számított. Mocsai Lajos látott néhány felnőtt bajnoki mérkőzésen, és meghívott a felnőtt válogatottba. Tizennyolc évesen játszottam az első válogatott meccsem. Öt percet kaptam Nyíregyházán Stefan Olsonék ellen. Nagyon kikaptunk, ennek ellenére számomra az is óriási élménynek számított, hogy egy öltözőben öltözhettem a csapattársaimmal.

- Gyakorlatilag profi kézilabdázóként váltál felnőtté. Nem csábított közben a lehetőség, hogy külföldön ez kényelmesebb életet jelentene?

- Nem mondom, hogy nem vonzott, de fiatalon nősültem, huszonnégy évesen lettem családapa. Kisgyerekes szülőként nehezen mozdultunk, emellett mindig jól éreztem magam a klubomban, ez is visszatartott. Mindig tisztában voltam azzal, hogy nem a pénztől leszek boldog. Az érettségi után közlekedésmérnöki, majd közgazdász szakmérnöki diplomát szereztem. Harmincöt évesen kezdtem el dolgozni, ha úgy tetszik, tíz év hátránnyal, de nem éreztem elvesztegetett időnek. Amit a közösségtől és a sporttól kaptam, annak a munkahelyemen is hasznát veszem.

- Nemcsak a pályán sikeresek a csapatemberek?

- A munkahelyi csapatban is jól érzem magam, és ezt főként azoknak az értékeknek köszönöm, amelyek a pályán ragadtak ránk: fegyelem, figyelem, együttműködési készség, pontosság, céltudatosság, fejlődni akarás. Az átmenet persze mindenkit próbára tesz, mert egyszerre több fronton kell megfelelni, de ezen a téren nagyon sokat köszönhetek a százhalombattai klubnak, ahol folytathattam a kézilabdázást, miközben elkezdtem dolgozni a MOL-nál. Keresztes Józsival (a csapat edzője) együtt indult a pályánk, hasonló utat jártunk be, és a mai napig remekül megértjük egymást. Jó kezekben van nála a csapat. Nem kell beleszólnom a munkájába, de öröm egy-két mondatot mondani a fiúknak az öltözőben, mert általában nagyon megérdemlik a dicséretet, és öröm látni, milyen erős közösséget alkotnak.

- Úgy tervezed, hogy ennél több már nem is fog a sporthoz kötni?

- Nyilván eljön majd az idő, amikor újból több időt és energiát szentelhetek a kézinek. Nagyon szívesen foglalkoznék gyerekekkel, de egyelőre a sajátjaim élveznek elsőbbséget.

- A profi évekből mire emlékszel legszívesebben?

- Mindig ragaszkodó típus voltam. A tizenhat évet, amit az Elektromosnál töltöttem, a kölcsönös megelégedettség jellemezte.

- Hűséges sportolóként jellemeztek, akit a csapattársak, a vezetőség és a szurkolók egyaránt szerettek.

- Egyszer azonban számomra is elérkezett az a pont, amikor váltani akartam. 1996 környékén megkerestek a Veszprémtől, de a vele rivalizáló Dunaferr jobb ajánlatot tett. A választásomban az is közrejátszott, hogy a Dunaújvárosban igazi feltörekvő csapatot láttam. A bajnokságban elért második helyünk minden várakozást felülmúlt, és azután is évről évre jobbak lettünk. Nyolc évig éltünk a családommal a városban, ahol befogadó, nyugodt, szeretetteljes légkör vett minket körül. Ezt követte a Veszprémnél töltött egy év, ami már jutalomjáték, levezetés volt számomra. Mindig a nagy trónkövetelő csapatokban játszottam, de hálás vagyok a sorsnak, hogy abban az évben nem történt meg a letaszítás, bajnokok és kupagyőztesek lettünk. Amint mondtam, nagy szerencsének tartom azt is, hogy a Százhalombattánál folytathattam, hiszen akkor már a munkára kellett koncentrálnom, mégis segíthettem a csapatnak is, feljutottunk az NB I-be. Ez azonban számomra már nagyon más volt, mint az addigiak: nem profizmus, hanem igazi örömjáték.

- Olvastam, hogy a 2005-ös debreceni kézigálán a legszebb kézilabdázónak jelöltek.

- A külsőm?! Inkább elfogadom, mint büszke vagyok rá.

- Akkor maradjunk a mentális és fizikai tulajdonságok mellett! Állítólag kötélből voltak az idegeid a pályán, és ez a többiekre is jól hatott.

- Fizikailag nem tartoztam az extra adottságokkal rendelkező játékosok közé, és úgy gondolom, lehet fejleszteni a képességeinket, de egy ponton túl a tudatosság, a gondolkodás, a fegyelem tesz valakit sikeres sportolóvá, szóval, fejben kell ott lenni.

- A szüleidnek köszönheted a jó mentális adottságokat?

- Harmadik, legkisebb gyerek voltam a családban, csodálatosak a szüleim, jó mintákat kaptunk otthon. Egész életemben támogató környezet vett körül.

- Sokan kiemelik a tanulás jelentőségét is.

- A profi sporthoz nem elég egy-két dologban jónak lenni, nagyon sok mindennek össze kell állnia ahhoz, hogy igazán jó teljesítmény szülessen.

- Milyennek látod a százhalombattai fiúkat?

- A négy év játék során erős kötődés alakult ki bennem a csapat és a város iránt. Úgy gondolom, arra kell törekednünk, hogy megfeleljünk az igényeknek, és a lehető legjobb teljesítményt hozzuk ki abból lehetőségből, amit kapunk. Hiszek benne, hogy bármennyit is költ a város a sportra, az többszörösen megtérül, mint minden olyan befektetés, ami az emberek életminőségén javít. Nem mondom, hogy nincsenek álmaim, de elfogadom a realitásokat.

- A most kezdődött bajnokságtól mit vársz?

- Kiegyensúlyozottabb a mezőny a tavalyinál, közel azonos képességű csapatok alkotják. Bízom benne, hogy a részben kényszer szülte változtatások jó irányba befolyásolják majd a teljesítményünket, persze, a szerkezeti átalakítás nem egyik napról a másikra érik be. Remélem, hogy az előző szezonhoz hasonlóan meccsről meccsre tisztességesen helyt állnak majd a fiúk. Nem vagyok eredménycentrikus vezető, inkább a fejlődést szeretném látni, és ahhoz olykor kudarcok is kellenek. Szeretnénk a legjobb helyen végezni, és ezért minden tőlünk telhetőt megteszünk. Mivel azonban amatőr játékosokról van szó, nem tudunk mindenre felkészülni, az élet is vezet minket erre vagy arra. Azt a küzdeni akarást és csapatszellemet azonban, ami miatt érdemes kijönni a lelátókra, minden játékosunktól elvárjuk. Az a célunk, hogy a városban minél többen érezzék úgy: az SZKE a MI CSAPATUNK.