Kart karba öltve indult a Sérültekért Alapítvány kis csapata a Petőfi szoborhoz emlékezni. Csípős, hideg szél fújt, a hó is esett, de jókedvük, ugyanúgy, mint máskor, töretlenül ott ragyogott az arcukon. Mosolyogva, nevetgélve, a lassabban haladókat támogatva, egymást többször megérintve haladt a kis társaság. Bal oldalt a szívük felett nemzetiszín szalag…
Mikor még hetekkel ezelőtt erről a gyönyörű ünnepről beszélgettünk, kicsit féltem, hogy vajon tovább tudom-e adni nekik a márciusi forradalom örök értékű kincseit, üzeneteit. Szerettem volna, ha megértik, hogy ezek az értékek a mai világban éppúgy fontosak. S mikor már gondolatban végigharcoltuk Bem apó oldalán őseink csatáit, s újra visszatértünk a jelenbe, már tudtam, hogy nem kell félnem. Ezeknek a fiataloknak oly erős a hitük a jóban, egymásban és másokban, hogy bármely csatában megállnák helyüket. Olyan természetességgel él bennük az egyenlőség, testvériség üzenete, mint ahogy a fű nő a réten.
Észre sem vettük, s már Petőfi szobra előtt tisztelegtünk. S olyan hittel és elszántsággal szavaltuk a „Talpra magyart”, hogy tudom, minden arra járó megirigyelt minket…
Valami torokszorító büszkeséget éreztem, büszke voltam arra, hogy velük emlékezhettem…
Észre sem vettük, s már Petőfi szobra előtt tisztelegtünk. S olyan hittel és elszántsággal szavaltuk a „Talpra magyart”, hogy tudom, minden arra járó megirigyelt minket…
Valami torokszorító büszkeséget éreztem, büszke voltam arra, hogy velük emlékezhettem…
