Ötödik világversenyén került a legjobb négy közé a csapat, ám az előző négy alkalomból csupán az elsőn tudta megnyerni a bronzcsatát. Kezdték őket úgy emlegetni, mint örök negyedikek.

- 2009 óta játszom a válogatottban, voltunk ez idő alatt hetedikek és kilencedikek is. Úgy vélem, a negyedik hely sem szégyen a világ élmezőnyében, inkább arról van szó, hogy kishazánkban nagyok az elvárások – mondja erről Ildikó. Mi sikerként éltük meg a sorozatos döntőbe jutást is. A spanyolokkal szembeni kudarc után tudatában voltunk, hogy akár elsők lehettünk volna, de képesek voltunk túllépni a csalódáson, ez adott erőt a bronzmérkőzéshez.

- Korábban is az oroszokkal szemben harcoltátok ki a harmadik helyet, te pedig saját bevallásod szerint szereted a játékstílusukat. Miért, milyen?

- Kistermetűek és mozgékonyak, akárcsak mi, nincsenek közöttük nagydarab centerek és back-kek, ugyanakkor kemények és nem színészkednek. Ettől jó a játék.

- Összességében hogyan élted meg a barcelonai eseményeket?

- Már a felkészülés is tökéletesen sikerült. Alig három nap közös edzés után lettünk negyedikek a pekingi világkupa szuperdöntőjében. Ezután Dunaújvárosban, majd Hajdúszoboszlón folytattuk az összetartást, ahová az ausztrál és a kanadai válogatottat is meghívtuk. Fantasztikusak voltak a körülmények, a délutáni meccsekre pedig még közönségünk is akadt. Mindez összehozta a csapatot és alig vártuk, hogy elkezdődjön a VB. A csoportban az olaszok ellen játszottuk az egyetlen tétmeccset, és az akkor megnyilvánuló átütő erő mindvégig kitartott. Kiegyensúlyozottan, konfliktusmentesen működött együtt a csapat, Merész András kapitány saját magára is rengeteg időt szánt, és az ő stabilitása ránk is jó hatással volt.

- Ez a "szeretet tartja össze a csapatot" szlogen egy kicsit nem túl nőcis?

- Éppen ellenkezőleg. A "nőcikre" ritkán jellemző a pozitív és támogató légkör. Én az új edzésmódszerünknek, a coachingnak és a coachunknak, Sárvári Györgynek tulajdonítom, akit nagyra becsülök. Második könyvét rólunk és a londoni szereplésünkről írta. Fontos üzenete, hogy a nagy fordulatokhoz egyetlen olyan ember is elég, aki mer másként gondolkodni, megtörni a sémákat, és előhívni magából a "belső harcost". A coachingok alkalmával leülünk, és nagyon demokratikusan, őszintén kipakolunk. Egy órát szánunk rá, hogy kiderüljön, kinek mi a gondja a játékkal, a többiekkel, vagy éppen a családjával, a barátjával. Ezután egészen másként tekintünk egymásra. Egyedülálló összetartó erő jött létre közöttünk.

- Egyébként mindenki éli az életét a maga klubjában. Te például hol?

- A 2012-13-as szezont Firenzében játszottam végig. Az olasz bajnokság és a csapatom is jó hatással volt az egyéni fejlődésemre, a külföldi lét feltöltött mentálisan, még annak ellenére is, hogy sokat ingáztam.

- Térjünk vissza még egy kicsit Barcelonába! Ha úgy vesszük, egy ponton múlt a világbajnokságotok. Te hogyan élted meg a spanyolok elleni "fájdalmas vereséget"?

- Tudtuk, hogy van törlesztenivalónk és azt is, mire számíthatunk a házigazdák elleni mérkőzésen. Nem szeretném a kudarcot a külső körülményekre hárítani, mert az Eb-n is végig emberhátrányban nyertük meg a bronzmeccset. Egyelőre nem tudom, mi történt, mert még nem elemeztük a felvételeket, de annyi biztos, hogy ez volt az egyetlen szoros mérkőzésünk a VB-n, és a harmadik negyed végéig képesek voltunk játszani, utána azonban nem. Maradt hiányérzetünk, van hová fejlődnünk, de ez akkor is így lenne, ha történetesen nyertünk volna.

- Az oroszok ellen azonban végig tartották az előnyt, belőled pedig előbújt a "belső harcos". Jó érzés volt a nap ünnepelt hősének lenni?

- Jó formában voltam, mert szeretem a valódi ellenfeleket, de Barbi (Bujka Barbara) is a legjobbat nyújtotta, mint mindig. Minden mérkőzésnek megvannak a hősei, de tök mindegy, kik lövik a gólokat, a lényeg, hogy nyerjünk.

- Most mindenki azt mondja, elindultatok az emelkedőn, már nincs akadály ez előtt a csapat előtt. Ez teher vagy inspirál?

- Amikor Merész András átvette a kapitányságot, kilencedikek voltunk a sanghaji VB-n. Eltemettek minket, de mi elsősorban magunknak akartunk bizonyítani. Elértük, hogy az egységünk, a pozitív kisugárzásunk magával ragadja az embereket, az egyre nagyobb figyelem pedig egyre több erőt ad. Nem teher, hogy sokat várnak tőlünk, és magam is úgy gondolom, meg sem állunk a Riói aranyig. Bandi bácsi azonban azt szokta mondani: ha 110 méter gáton csak a célra tartasz, már az első akadálynál felborulsz. Vagyis mindig a következő erőpróbára kell figyelni, készülni. Számunkra ez most a világliga és a jövő évi hazai Eb. Nagyon jó lesz megmutatni magunkat az itthoni közönség előtt!

- Hogyan kezdődött számodra a vízilabda?

- Tíz évesen. Előtte úsztam, de nem jöttek az eredmények és nem is nagyon szerettem. A Honvéd telephelyére jártam, ott válogattak ki, és az egyik edző javasolta, keressem meg Pesti Ági nénit a BVSC-nél. Ez ’97-ben volt. Akkoriban alig hallottunk a női pólóról. Ötven vízilabdázóból heten voltunk csajok, a fiúkkal együtt edzettünk, vegyesen minden korosztályból. Aztán szép lassan kiváltunk.

- És hogyan vagy te százhalombattai?

- Budapesten lakott a családunk, de már gyerekkoromban lejártunk a dunafüredi hétvégi házba. A szüleim végül úgy döntöttek, véglegesen ideköltöznek. Építkeztek, eladták a pesti lakást. 2000 óta élnek Százhalombattán. A költözködéskor 13 éves voltam, az edzőm tanácsára nem hagytam abba a vízilabdát és iskolát sem akartam váltani. Egy évig ingáztam, azután maradtam Pesten, a nagymamámnál laktam és csak látogatóba jöttem a szüleimhez.

- Nem viselt meg, hogy ilyen korán önállósodnod kellett?

- Tizennégy évesen játszottam az első világversenyen, gimnazistaként reggelente és délutánonként edzettem, de gyakran este tízig is maradtam a barátok, sporttársak miatt. Igazából az uszoda volt az otthonom, a vízilabda nevelt, és ma is ez az életem. (Fotók: www.mvlsz.hu)