Tavaly ősszel elvittem karatézni az akkor négy és fél éves kajla kisfiamat. Gondoltam, tanul egy kis mozgáskoordinációt, fegyelmet és figyelmet. És ha már ott voltam, ne vesszen kárba az az óra, magam is beálltam. Egy ideje már tudtam, hogy bele kellene kezdenem valami sportba, de három gyerek mellett nem tudtam időt szervezni magamra. Azt mondják, a karatét nem választja az ember, hanem a karate találja meg a tanítványt. Valahogy így alakult ez is, összhangban azzal, amit mindig is gondoltam a keleti filozófiáról.
Amíg nem dicsekedtem el a barátainknak, hogy mibe vágtunk bele, eszembe sem jutott, hogy a karate a verekedésről szól. Egyszerűen kimaradtak a gyerekkoromból a klasszikus karate-filmek, és felnőttként inkább olyanok jutottak eszembe, hogy kontroll a test felett, határaink megismerése és feszegetése, önuralom, tisztelet, amik szintén a keleti harcművészetek jellemzői, csak sokkal kevésbé látványosak, így filmen sem ábrázolják annyiszor, mint a repüléseket, rúgásokat és ütéseket.
A terv egyébként bevált: a kisfiam, bár továbbra is kajla, rengeteg tanult az edzések során. A két sensei – Sándor Imre és Fodor Attila – hihetetlen türelemmel terelgették és tűrték a néha fáradt, néha túlpörgött gyermekem, akinek sokszor még az is gondot okozott, melyik a jobb és a bal lába. És ha már a mestereknél tartok, feltétlenül meg kell említenem Vadász Tamást és Almási Lorettát, edzőtársainkat, akik szintén nagyon kedvesen és megértően viseltettek irántunk, pedig időnként tényleg nagyon ügyetlenek voltunk. Persze, én is. Kiderült, hogy így negyven felett, húsz év autóvezetéssel a hátam mögött, még mindig fogalmam sincs, hogyan irányítsam egymástól függetlenül, mégis összhangban a végtagjaimat.
Nem baj. Nem adom fel, nem foglalkozom vele, milyen viccesen nézhetek ki a kisiskolások között felnőtt fejjel. Gyakorlok, igyekszem. Magamnak, magamért.
Egy kisgyerektől azonban nem várható el még ez a gondolkodás, neki külső elismerésre van szüksége. Természetesen folyamatosan kapta a dicséreteket az év során is, de mindez a nyári karate-táborban csúcsosodott ki. Torokszorító büszkeség volt látni, ahogy komolyan koncentrálva állt élete első megmérettetésén, a karate-vizsgán. Minden fáradtsága ellenére szépen, fegyelmezetten végigcsinálta a gyakorlatokat, ezzel kiérdemelve az első piros csíkot az övére. Az esti buliban pedig az ő piros csíkját ünnepelve emelkedtek magasba a poharak. Óriási öröm és büszkeség ez mindkettőnk számára, és nagyon köszönjük a mestereknek és a többi karatésnak, hogy velük lehettünk, hogy végtelen türelemmel és kedvességgel vigyázzák és irányítják lépteinket. Oss!
A&H
