Az igazi regényhez nem elég a tehetség indulata és merészsége. Minden jó regény a konvencióktól megbéklyózott szellem szabadságharca is. Aki olvasta Márquez Száz év magány-át, tudja. Az igaz író inkább költő, mint tanító: a nagy regény inkább misztérium, mint tanmese. Ám a jó írás mindig tanít, a jó regény pedig mindig mesél is. Cristóbal Pera ezúttal Márquez huszonegy jelentős beszédét válogatta egy kötetbe. Miért pont ezeket? Nyilván azért, mert amikor Márquez ezeket elmondta, egyetlen esetben sem "beszédet" akart mondani, hanem annál sokkal többet! Vallomások is ezek Latin-Amerika történelméről, a szeretetről, arról, hogy miként kezdett el írni és arról is, hogy elérkezett a szavak új évezrede. Márquez a retorikailag szépen megkomponált szövegekkel mesél is. A Nobel-díj átvételekor (1982. december 8-án) mesél az emberiségnek Latin-Amerika magányáról, a Hatok Csoportjának (Argentína, Mexikó, Tanzánia, Görögország, India és Svédország) második csúcstalálkozóján Damoklész kataklizmájáról, s folyamatosan mesél a lehetséges El Dorado varázsáról és az Örök Ifjúság forrásáról. A könyv egyik legtanulságosabb írása az "Újságírás: a világ legjobb mestersége" címet viselő előadás, amelyben kifejti, milyen problémák adódnak az újságírói hivatás egyetemi, a mesterség helyett az elméleti felvetésekre összpontosító tanításában, mi a gond az újságírói szakma mára jelentős mértékben eltorzult, elkorcsosodott gyakorlatával és alapszemléletével. A rendkívül izgalmas könyv szerkesztésében Cristóbal Perának besegített a szerző és annak felesége, Mercedes Barcha is. Rendkívüli ínyenckosár készült azoknak, akik szeretik a latin-amerikai irodalmat.

(Gabriel García Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak, Magvető Kiadó, Bp. 2011)

Fazekas István