Tizenhét éve vagyok tagja a Forrás Néptáncegyüttesnek. Egészen kicsi korunkban összebarátkoztattak minket a színpaddal, így már hosszú idők óta nem beszélhetek az előadások előtt megjelenő lámpalázról. Egy-egy szereplés az életünk része lett, sokszor rutinként éljük meg. Vannak persze olyan esetek, amikor új koreográfiával debütálunk, olyankor mégis csak hevesebben ver az ember szíve, és kétszer is átgondolja a lépéseket. De még ilyenkor sem izzad vagy remeg a kezem, nemrégiben viszont mégis átéltem ezt.

2003-ban alakult városunkban a Sérültekért Alapítvány Felhőjárók drámacsoportja. Olyan értelmileg, illetve mozgásban korlátozott fiatalokat foglalkoztatnak itt, akik nem elégedtek meg a nekik szánt "nem teljes élet" megbélyegzéssel. Különböző koordinációs mozdulatokból összeállított darabokat készítenek. Megható, vidám és komoly számok is születtek már náluk. Az biztos, hogy miután valaki megnézi a produkciójukat, újra értelmezi a sérült fogalmát.

Az idei Summerfesten a két művészeti csoport úgy döntött, hogy közösen lép a közönség elé, hiszen céljuk is közös: az értékek közvetítése. A Felhőjárók is, akárcsak mi, Forrásosok, hozzászoktak a szereplésekhez. Mégis, úgy érzem, ez valami egészen új és szokatlan volt.

A táncosok közül nyolcan jelentkeztünk erre a produkcióra, négy lány és négy fiú. Miután végignéztük, mit is kéne megtanulnunk, barátnőm odahajolt hozzám, és ezt súgta a fülembe: "Biztos, hogy elég erősek vagyunk mi ehhez?" Nem tudtam neki válaszolni. A szívem azt súgta, hogy felkészülten jöttem, de a szemem meghazudtolt, mert elérzékenyültem.

A gyakorlások során közel kerültünk egymáshoz, szó szerinti és átvitt értelemben is. Hiszen a páros tánc alapja kontaktus a másikkal. Azt hiszem, mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy pár találkozás után gördülékenyen dolgoztunk együtt, és a próbatermen kívül is jóban lettünk.

Augusztus 17-én, Az aranyszív napján elérkezett a várva várt pillanat. Tudtuk, hogy nemsokára mi lépünk a színpadra, de most nem a szokott érzés töltött el. Izzadt a tenyerem, remegett a térdem, szívem a torkomban dobogott és semmire sem emlékeztem a műsorunkból. Félve tekintgettünk egymásra táncos társaimmal. Sosem féltem még így, egyetlen egy fellépés előtt sem, mégis vártam, hogy mi sül ki a dologból. Szemem sarkában ott csillogott a könny, és senkire nem mertem nézni, csakis Felhőjáró páromra, aki velem ellentétben magabiztosan mosolygott, rám nézett és csak ennyit mondott: "Ne izgul!j", majd megsimogatta a vállamat. Nem tudom miért, de ennyi éppen elég volt. Fent, a színpadon minden rendben ment, nem volt tévesztés, se reszketés. Csak mi voltunk, senki más, megszűnt a világ néhány percre. Nem kellettek szavak vagy gesztusok, egy nyelv létezett csak, a szereteté. Leírhatatlan az érzés, ami akkor elfogott, csak a meghajlásnál eszméltem újra magamra. A közönség tapsban és könnyekben tört ki. Mi sem tudtuk visszatartani a sírást, csak "sérült" barátaink mosolyogtak.

Úgy látszik, ennyi kell ahhoz, hogy két világ találkozhasson. Végtelen tánc és határtalan szeretet. Ha bárki megkérdezné tőlem ma, hogy kész vagyok-e az előttem álló következő kihívásra, már biztosan azt válaszolnám, hogy igen, felkészültem. (Fotó: Bach Viktória)