Harminc éve biciklizem a hegyre, gyönyörködöm a természet csodáiban. Minden héten megújulva elvarázsol. Feltöltődni járok ide. Kipihenni a stresszt és nehéz napjaimat. Mintha egy másik világba kerülnék.
A gyönyörű zöld búzamezők, a virágzó fák szépsége, illata, a kis méhek, darazsak szorgosan gyűjtögetik a nektárt, szorgalmas emberek művelik a földet. Igazi boldogság számomra itt lenni.
Nagyon szerettem volna egy kis kertet, és megadatott. Bekerített kis házzal. Úgy éreztem, ez a Paradicsom. Csend, béke, csak a madarak jártak arra. Ez az én Paradicsomom. Nagyon boldog voltam.
Két-három örültem a kertnek, dolgozgattam. Majd négy-öt éve minden évben valami eltűnt. Most meg az a pusztítás, amit a sehonnai bitang emberek elkövetnek. Mindent ellopnak, a vaskapumat, a kis házból mindent. Autókkal járnak, flex-szel minden vasoszlopot kivágnak, mindent tönkretesznek.
Minden tavasz nagy lelki megpróbáltatás: vajon, mire megyek föl? Elveszi minden kedvemet a látvány.
De nem hagyom, hogy letargiába essek. Nem föladva küzdök, és elgondolkodom: hogy jönnek ahhoz emberek, hogy amit az egyik teremt, azt a másik ellopja, elrabolja? Nincs ez jól!
Hívő ember vagyok, hiszek a jóban. Reménykedek, egyszer talán megváltoznak. Ebben a hitben van az erőm.
Egy szomorú kerttulajdonos (Név a szerkesztőségben)
