"Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan..." – mondja a kis herceg Antoine de Saint-Exupéry művében, de mindennapi rohanásban hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt a gondolatot. Az sem fordul meg a fejünkben, hogy bármikor, bármelyikünkkel megtörténhet, hogy elveszíti a látását. A kiállítás munkatársai – legtöbbjük vak vagy gyengénlátó – azt próbálják megmutatni látó embertársaiknak, hogy a sötétségben is van élet.

Beszélő óra, mérleg és vérnyomásmérő, különböző használati eszközök várják a Láthatatlan Kiállítás Budapest (X. kerület, Népliget) iránt érdeklődőket az első teremben. A dominó, a sakk-készlet, a kártyalapok, mind vakok számára felismerhető jelekkel készültek. Itt még csak játéknak tűnik a bekötött szemmel, tapintással való tájékozódás. Kedves emlék marad a belépőjegyünk is, amelyen braille-írógéppel örökíthetjük meg a nevünket. 

A következő teremben egy másik világ vár bennünket. A szemünk, mint érzékszervünk itt már nem segít. A szoba teljesen elsötétített – ne reménykedjen senki, halvány fénysugár sem szűrődik be –, csak a helyhez illő hanghatások és illatok "mutatnak utat." A lépcső és a küszöb azonban nem sípol, a szobrok nem elevenednek meg és nem lépnek arrébb, és a falhoz támasztott bicikli sem gurul el előlünk magától. Ezekkel az élethelyzetekkel a vakok naponta szembesülnek, a problémákat meg kell oldaniuk. Vannak persze jóindulatú emberek, akik próbálnak segíteni. Hogy ez a segítség mindig hasznos-e, arról is mesélnek a kísérők. Az általuk felelevenített történetek néha elkeserítőek, máskor inkább viccesek. Derűjük, pozitív kisugárzásuk, akaratuk és kreativitásuk mindvégig érezhető. Ráébresztenek bennünket arra, hogy sokszor jobb megismerni egymást úgy, hogy nem látjuk a másikat, mert így nem befolyásolnak a külsőségek.

Az ötvenperces túra végére valószínűleg mindenkinek sikerül elfelednie esetleg létező előítéleteit, és könnyebben tud kapcsolatot teremteni ezekkel a magukat teljesen hétköznapinak tartó emberekkel és pozitív életszemléletükkel.