Itt ülök szállodai szobámban, élvezhetem Ausztria csodálatos tájait, és a hazaihoz képest olcsó szállását, reggelivel, vacsorával. (Cím a szerkesztőségben, vagy éppen érdeklődésre bárkivel megosztom). Ráadásul a teljes szálló személyzete magyarokból áll, és mint az később kiderült, a helyi benzinkutat is honfitársaink üzemeltetik. Természetesen a vendégek döntő többsége is hazánkból érkezett. Volt időm gondolkodni, és próbáltam megfejteni, mi az, amit mi, magyarok következetesen rosszul csinálunk. Ahogy elnéztem az osztrák szállodában dolgozó honfitársaimat, ugyanolyannak tűntek, mint az otthoniak. Mi az oka mégis annak, hogy ők tömegesen kénytelenek egy idegen közegben, de megbecsülten dolgozni? Azt mondják a pénz a döntő momentum. Van, aki egy évig haza sem látogat, már azért sem, mert munkáltatójával ilyen szerződést kötött, és persze, dolgozni odaadóan és sokat kell.
Ezek a fiatal emberek szívesen dolgoznának otthon, de ha már belekóstoltak az itteni keresetekbe, egyre kevésbé kívánkoznak haza. Aztán lassan itt maradnak, családot alapítanak. Ez a mai világban már nem különleges.
Persze, hazánkat talán még jobban sújtja a válság, mint a többi közép-európai államot, akik velünk együtt kezdték meg a felzárkózást. Aki nem hiszi, nézze meg a lengyel és a cseh pénz, valamint gazdaság alakulását a miénkhez viszonyítva a legválságosabb időktől számítva. Messze elmaradunk tőlük, főleg az utóbbi év bizonyos időszakait tekintve. De másban is előbbre járnak, mint mi. A szlovák és a cseh kormány szelíd erőszaknak engedve, a lengyel sem teljesen önszántából, de olyan mértékben emelte az orvosok és egészségügyi dolgozók bérét, hogy azzal sikerült megakadályozni az ebben a szakmában dolgozók tömeges külföldi munkavállalását. Magyarul, az orvosok otthon maradtak. A lengyelek háromszor, a szlovákok kétszer annyi fizetést kapnak, mint a magyar orvosok. Érdekes, hogy ott nem húzták a végtelenségig a tárgyalásokat azzal, hogy nincs fedezet, nem biztosítja a szerény költségvetés, hanem megkeresték a béremelések a forrását. Mi meg várjuk az újabb, most éppen márciusi határidőt az esetleges majdani béremeléssel kapcsolatban. Egészségügyért felelős államtitkárunk pedig valóban meggyőzően beszél arról, hogy ő nem ígérhet semmit. Akkor miről tárgyalnak márciusig?
Ha már belecsaptam az egészségügyi lecsóba, pl. szlovákiai barátom szerint ott súlyos büntetésnek van kitéve az az orvos, aki paraszolvenciát fogad el. Meg nem erősített hírek szerint bizonyított esetben börtönbe csukják. Szerintem a hazai orvosok döntő többsége boldog elégedettséggel fogadná, ha bére kapásból két és félszeresére emelkedne, és ennek fejében nem fogadhatná el a mellékes pénzt. Igaz, van egy nem elhanyagolható kisebbség az egészségügyben, akik évtizedek óta hatalmas pénzeket tesznek zsebre, és ami ennél is rosszabb, hogy befolyásuk, súlyuk akkora, hogy eddig minden, a paraszolvenciát eltörölni kívánó kezdeményezést meg tudtak torpedózni. Szándékosan nem írok egyetlen példát sem arra, hogy mely szakmák esetében, mennyit kell fizetni egy-egy alkalommal, hiszen az olvasó azt nagyon is tudja. Tavaly végre ebben az ügyben is megmozdult valami, és jogszabály született, amely dörgedelmesen jelentette ki, hogy na, most aztán megszűnik a mellékes az orvosoknak. Igen, nagyon jó, nagyon örülünk, csak a végére oda van biggyesztve, hogy valóban "dádá" annak, aki pénzt fogad el, kivéve, ha munkahelyi vezetője engedélyezi...
Ugye, most nyeltek egy nagyot? Miért vagyunk mi, magyarok ilyen teszetoszák? Miért kell, hogy a legszorgalmasabb és legambiciózusabb fiatalok elmenjenek hazánkból? Miért nem tudunk egy jogszabályt se normálisan, ellentmondások nélkül megalkotni?
Visszatérve Ausztriába, ránézésre semmi különbséget nem látok egy osztrák és egy magyar pincér között. Ha megkövetelik tőle, otthon is tud húzni, azaz tányért cipelni. Mi tehát a különbség?
Természetesen, elsősorban a történelmi előzményekben van eltérés, de ezt is figyelembe véve, nem vagyunk tehetségtelenebbek, mint az osztrák vagy lengyel ember. Merengésemben arra jutottam, hogy azokkal lehet a baj, akik törvényeinket, jogszabályainkat hozzák, akik szervezik az ország életét. Akik előbb adnak kokit, pofont, kvázi a családtagjainknak (hiszen tetszik, nem tetszik, bent vagyunk Európa nagy családjában) és hoznak egy rakás intézkedést, amelynek meghozatalától óvtak minket, most meg kedves vezetőink ezen intézkedések egy részét ügyesen, óvatosan mégiscsak visszavonják. Persze, ha a kis kocsmai verekedőt akarjuk eljátszani, aki egyre csak cukkolja a bunyóban megőszült törzsvendégeket, akik ráadásul sokkal többen is vannak és ők fizetik az italt?! Hát ez már sok. Lehetünk ebben a helyzetben nyerők?
Folytathatunk további cukkolódást, szabadságharcot, súlyos presztízsveszteség nélkül? Sajnos, Európa ma nem hősiesen harcoló magyar csapatokat lát, hanem az ország vezetéséhez most már bizonyítottan nem értő vezetőinket, akiket próbálnak mindenféle módon meggyőzni arról, hogy tévúton járnak.
Valaki a napokban felvetette, ki kellene lépnünk az európai közösségből, sokkal jobb lenne nekünk. Neki és mindenkinek csak azt tudom válaszolni erre, számoljon néhány percet a neten megtalálható adatok alapján, hogy mi mindenre nem jut majd gyermekeinknek, hiszen azokat a hatalmas összegeket, amelyeket ma az európai közösségtől fejlesztésekre kapunk, balul sikerült politizálás után lelkesedésből és hazafiságból nem lehet előteremteni.
Padlásszobámból látom, hogy enyhül a viharos szél, amely dél óta tépi a fákat. Ha nincs ez a csúf idő, talán kint sétáltam volna írás helyett. Mindenesetre, ha már megszületett közreadom.
Közben a folyosóról magyar szavakat és főleg gyermekzsivajt hallok. Jóleső érzéssel tölt el, hiszen ide alapvetően néhány napos síelésre, kikapcsolódásra jönnek fiatal családok. Akik tegnap este is meglepetést tudtak okozni, mert a társalgóban közmegegyezéssel az ATV Egyenes Beszéd című műsorára kapcsoltak, igaz csak addig, amíg a Barátok közt legújabb része el nem kezdődött. Közben megtudtam, hogy a szobákat takarító dunántúli hölgy havi 480 000 forintot keres. Nem mondtam, hogy szívesen elfogadnám... Csak gondoltam. A mielőbbi viszontlátásra!
Dr. Benedek László
