- Mindenek előtt gratulálok a szenzációs világbajnoki szerepléshez, hisz kézis lányaink ismét megmutatták, hogy nem felejtették el ezt a játékot és küzdeni sem. Jó érzés volt nézni szurkolóként a televízióban a mérkőzéseiket. Mondja, számított erre a kiugró érmes teljesítményre, vagy ez önt is meglepte?
- Köszönöm a gratulációt, de ez elsősorban a lányoknak szól, mert ezt ők érdemelték ki a játékukkal. Ami az előzetes esélyeket illeti, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöksége az első hatba jutást tűzte ki reális célul a csapat elé, hiszen köztudott volt, hogy a mi együttesünk erre a vb-re jelentősen átalakult. Az új szövetségi kapitány, Németh András egy teljesen megfiatalított kerettel kezdett el együtt dolgozni 2005-ben, amelyben csupán hét olyan kézilabdázó kapott helyet, aki korábban Mocsai Lajos, vagy Kis Szilárd irányítása alatt alapembernek számított a nemzeti együttesben. Voltak visszavonulók, a válogatottságot lemondók, illetve anyai örömök elé néző játékosok, és nem szabad elfelejteni a tragikusan elhunyt Kulcsár Anita kiesését sem. Nos, erre alapozva gondoltuk, hogy az első hat közé bekerülni már elfogadható lenne, de belül azért kollégáimmal együtt bíztunk benne, hogy jól összeszokott, összerázódott a csapat, és talán ez majd érvényre is jut a világversenyen. Egyébként eleve nem akartunk fölösleges terheket tenni senkire, és – utólag ugyan ezt már könnyű kijelenteni – ez helyes döntésnek bizonyult, a csapat ugyanis bizonyított, és mindenki megelégedésére remekül helytállt. Mellesleg a kinti szakma és a külföldi lapok a döntőbe várták előzetesen a mieinket, de ez elsősorban a világranglistán betöltött helyezésünknek szólt, mert mások is tudták, hogy új csapatot, a jövő csapatát építjük.

- Ehhez képest időnként brillíroztak a lányok, Görbicz Anitát például beválasztották a vb All Star együttesébe, pedig a körülmények – úgy lehetett hallani – nem voltak teljesen optimálisak!
- Valóban akadtak klasszis teljesítmények, extra összecsapások, és ez több mint reményt keltő a folytatásra nézve is. A körülmények amúgy a híresztelésekkel ellentétben korántsem voltak rosszak, ugyanis mind a huszonnégy válogatott egy helyen kapott szállást, és kényelmes volt a hotel, jó ellátással. Talán csak a közlekedés hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez egy világváros méreteinél fogva nem olyan meglepő, és az orosz rendezők igyekeztek is a maguk módján. Ennek ellenére előfordult, hogy több mint egy órába telt, mire elbuszoztunk az edzésre, és ugyanennyi volt vissza is az út, de igyekeztünk ezt a kis kellemetlenséget úgy felfogni, hogy közben nézelődtünk, és a lányok mindig felfedeztek az ablakból valami új látnivalót, egy szobrot, egy szökőkutat, és még sorolhatnám, ugyanis ez egy festői város, amely ráadásul rohamléptekkel fejlődik. Ami talán még e témában érdekes lehet, hogy az edzések és a meccsek jégcsarnokban zajlottak, bár erre a felületre mindenütt borítás került, de így is hidegebb volt a szokottnál. Az eredmény azonban jól mutatja, hogy a lányok ehhez is kiválóan tudtak alkalmazkodni.

- És ön hogyan alkalmazkodott ahhoz, hogy a vb alatt döntöttek idehaza a megtisztelő MOB funkcióról, kvázi Sinka László sorsáról, aki a poszt egyik komoly várományosának számított?
- Az élet már csak ilyen, és én úgy vagyok vele, hogy akkor jó, ha zajlik. Egyébként ez egy hosszú történet és még mielőtt megkérdezné, mondom, nem érzem magam vesztesnek, és nincs is bennem az egybeesés miatt semmilyen tüske. Sőt, rendkívül felemelő, hogy sokan rám gondoltak, és felkértek rá, hogy egyáltalán induljak, hogy én képviseljem őket és a magyar sport érdekeit. Mert gondoljon csak bele, hogy kik is szálltak versenybe ezért a kitüntető posztért? Elsősorban olimpiai- és világbajnokok, én pedig, ha lehet ezt mondani – bár nagyon büszke vagyok rá – kézilabdázóként csak az NB I/B-ig vittem itt Százhalombattán. Aztán azt sem árt tudni, hogy minden kandidáló Budapesten él, és én voltam egyedül egy kisváros képviseletében, azaz ha innét közelítjük a végeredményt, akkor az, hogy 55 szavazatot kaptam szakszövetségi vezetőként, barátom dr. Kamuti Jenő pedig 61-t, akkor ez az én olvasatomban nagy siker, az eddigi munkám és sporttevékenységem méltó elismerése.

- Magam is így gondolom, de Battán természetesen a legtöbben önért szorítottak, és sajnálták, hogy nem az öné lett a legtöbb voks.
- Nagyon köszönöm, hogy velem voltak lélekben! Egyébként azóta sokan odajöttek már hozzám, és azt mondták, hogy így van ez jól, Laci, mert így legalább több időd marad majd szeretett sportágadra, a kézilabdára. Ez nagyon jól esett.

- Azt hiszem, kevesen tudják, hogy ön a Magyar Röplabda Szövetségnél is dolgozott korábban.
- Valóban így van, hat évig. Szívesen emlékszem vissza arra a korszakra is. Egyébként 1987 óta, - tehát, ha jól számolok – 18 éve dolgozom sportvezetőként.

- Az ön számára már most, januárban itt az új nagy feladat, a férfi kézilabda Eb, ahol szintén érdekeltek vagyunk!
- Igen, nincs megállás. Amint hazajöttem Szentpétervárról, karácsony előtt, már utaztam is Békéscsabára, a férfi kézilabda válogatottunk részvételével lezajlott négyes tornára. Már ott fantasztikus hangulatot tapasztaltam a csapat körül és a nézőtéren is, ugyanis a Viharsarokban igazi ünnep volt ez a torna, melyet megnyertünk.

- Azért voltak ott izzadságszagú döntetlenjeink is. Férfi kézilabda együttesünket hányadik helyre várja az Európa-bajnokságon?
- Az még egy másik csapat volt, légiósok nélkül, ezzel együtt mindenki bizonyította Skaliczki László kapitánynak, hogy lehet rá számítani. Persze reálisan nézve tőlük csak a nyolcba kerülés az elvárás, és ehhez is bravúrra lesz szükség, pláne, hogy Carlos Perez sérülés miatt kiesett a keretből.

- Lehet, hogy ez jó kabala, mármint, hogy kisebb az elvárás, és ez a férfiaknál, akárcsak a nőknél bejön majd?
- Nem kabalának szánjuk, de remélem igaza lesz!