A reggeli 8 órai találkozóra mindenki pontosan érkezett. A busz is megtalált bennünket hamarosan, némi telefonos útbaigazítást követően, így a reggeli napsütésben eredtünk útnak busszal első helyszínünkre, a Gaja-szurdokhoz.

A GPS-es navigációnak köszönhetően minden felesleges kör nélkül odataláltunk a kiindulási pontig, de a tervezett kis rövidítést (a Tölgyes Turistaközponton keresztül történő átjutást) a ballagási napra való tekintettel nem tudtuk megoldani, így a szurdokba vezető bekötőutat meg kellett keresnünk.

Mi tudtuk, de a csoportot még nyugtatni kellett, hogy nem lesz emelkedős, megerőltető a gyalogtúra, kényelmesen, kellemes sétaúton fogunk tudni áthaladni a szurdokvölgyön.

Az aznapra hallott időjárás-előrejelzés esőígérete kicsit elbizonytalanított néhány embert, de a kíváncsiság és a társaság nagy vonzerőnek bizonyult.

Utunk a Gaja-patak partja mentén vezetett a széles sétaút. A patak helyenként sodróbban és hangos csobogással, máshol lustán és halkan elterülve hömpölygött mellettünk. A frissen és üdén zöldellő lombkoronájú szurdokerdőben változatos dőlésszögű és meredekségű dolomitsziklák bújtak meg. Bár vadvédelmi területen jártunk, sajnos vadat nem láttunk, hiába reménykedtünk a sziklás terep és a gazdag vadállomány hallatán legalább egy muflon távoli megpillantásában. Ennek ellenére a patak adott nekünk elég látnivalót a kimosott partszakaszaival, kidőlt vagy kivágott fáival, hallgatnivalót a csobogásával.

Az Ádám-Éva fa mellett tartottunk egy nagyobb pihenőt, ahol a magunkkal hozott élelmet fogyasztottuk, miközben süttettük magunkat a ránk kegyesen sütő nappal.

A pihenőt elhagyva egy kis sziklát megkerültünk, majd egy felújított hídon keresztül értük el a szurdok túl végén kialakított bájos horgásztavat és a körülötte kialakított piknikező helyet. A kb. 2 órás kényelmes, minden problémát nélkülöző sétánk itt véget ért.

A tóparton már javában folyt a halászléfőzés, amelynek illatára nyugdíjas klubos főzőversenyi élmények és már átélt vagy lehetséges programok merültek fel. A parton álló – és nyitva lévő– büféből ki-ki ízlése, és igénye szerint megváltotta a kirándulás végeztét jutalmazó falatokat vagy italokat is. Mivel az idő is kedvező volt, a déli napsütésben sütkéreztünk még egy kicsit, majd az 1 km-nyire ránk várakozó buszunkhoz sétáltunk.

Innen visszabuszoztunk Bodajkra, hogy a faluban lévő Kálváriát megtekintsük.

A kálvária a templommal szembeni dombon található, melyre egy kis kápolnáig vezető lépcsősor visz fel. Emellett elhaladva kanyarodott a kis ösvény a kálvária stációján keresztül a dombtetőn álló 5 alakos barokk kálvária-szoborcsoportig, ahonnan a körülöttünk lévő tájat csodálhattuk körbe.

Innen már látszott a következő úti célunk, a Csókakői-vár. A buszhoz visszaereszkedtünk a lefelé már meredekebbnek tűnő domboldalon, majd lépcsőn és továbbutaztunk busszal a vár alatti parkolóig. Itt, aki akart, még egy erőpróbát téve felkaptathatott a település fölé magasodó, erdők övezte várhoz. A dombtetőre felérve némi meglepetéssel vettük észre a várbejáratnál 200 Ft-os belépőt szedő urat – holott mi úgy tudtuk, olvastuk az interneten, hogy a vár ingyen látogatható. Ezen túlmenően még a Csókakői Várbarátok Köre a vár további feltárását segítő adománygyűjtő perselyt is elhelyezett.

A jegyszedő úr megértőnek bizonyult jogosnak vélt felháborodásunkon, és beengedett bennünket úgy, hogy aki gondolta, adományt dobjon be a perselybe, mivel ezt a belépődíjat múlt szombaton léptette életbe a település polgármestere – minden nyilvános fórumot nélkülözve.

Nem a belépővel volt természetesen a probléma, hanem az elvvel, illetve hogy többségünk pénz nélkül sétált fel a meredek kaptatón várnézőbe.

A kis közjátékot követve természetesen bejutottunk a várba és azt körbesétáltuk, megmászva a legmagasabb pontját is. A feltárás még tart, így egyes részeken óvatosan kellett haladnunk a köves talajon, de ahol már visszaépítették a falakat, ott nagyon szép teret hoztak létre. Az egyik sziklafalon a kissé feltámadt szél országzászlót is lengetett.

Visszaereszkedve a parkolóba egy újabb pihenő vette kezdetét, első lendülettel egy-egy fagyi elnyalásával, majd a napon (vagy árnyékban) történő pihenéssel.

Innen 3 órakor indultunk el utunk befejező állomására, a pár kilométerre lévő Mórra, a Bozóky Bormúzeumba és Pincébe.

Itt már le volt foglalva egy bormúzeumi sétaidőpont és egy poharas kóstoló.

A fogadtatás és – merem állítani – az egész vezetett bemutató is példás volt a Bozóky család egyik ifjabb tagjától, így nagyon kellemes egy–másfél órát töltöttünk náluk.

A bemutatótérben lévő borkészítési eszközök bemutatóját követően leereszkedtünk a pincerendszerbe, ahol megtekinthettük a család különböző évjáratú és típusú borait, sok-sok érdekes információval fűszerezve a jégbor szüretelésétől kezdve a borkészítés és palackozás mikéntjéig. A megfázást elkerülendő visszasétáltunk a cserépkályhával nagyon otthonos melegre felfűtött kóstolóhelységbe, ahol a család által készített kétféle borból választhattunk egy kóstolásnyit. A többség az édes Muskotályt, míg néhányan a száraz – és a móri borvidék zászlóshajójaként emlegetett – Ezerjót választották kóstolásként.

Természetesen a borokból vásárolni is lehetett aztán, hogy a borvidék palackba zárt zamatát otthon is újrakóstolhassuk emlékként.

Napi programunk ezzel a kellemes hangulatú borozással ért véget, melyet már csak a Százhalombattáig visszavivő buszút követett. Itt elváltunk csoportunktól, akik – bízunk benne –, hogy egy szép és tartalmas nappal lettek gazdagabbak, hazánk egy újabb kis szegletét megismerve.

Nagy László

túravezető, kísérő