A szerzőpár, dr. Bús János alezredes és dr. Szabó Péter őrnagy első kötete a magyar honvédek veszteséglajstromát mutatja be. Igyekszik feltárni, hol estek el hősi halottaink, leírja a temetések rendjét, helyét. Dr. Bús János beszámolt arról is, hogy miért nem szállíthatták haza „a vitézül holt testeket”, miért nem kereshették fel a hozzátartozók a katonasírokat, temetőket. Mint mondta, 1990-ig beszélni sem volt tanácsos erről. A rendszerváltás előtt úgy állították be a honvédek és munkaszolgálatosok emlékét, mint valami csőcselékét. Az első kötet leírja a honvédek hagyatékait is, személyes tárgyaikat, fényképeket tesz közzé, és a pusztító csaták előtt született megható búcsúleveleket. Sok közülük soha nem jutott el a címzetthez.

A második kötet tájegységekként lajstromozza az iszonyú veszteségeket, külön csoportosítja a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken és az egyes megyékben elesett katonákat. Beszámol a temesvári, foksányi hadifogolytáborokban elhunytakról, feltünteti a nem magyar katonák lajstromát is.

A könyvbemutatón az résztvevő javaslatára egyperces néma felállással emlékeztek meg a hősi halottakról.

A rendezvény második részében Balpataki Katalin történész az 1944. decemberi, dunai áttörés túlélőivel, Bauer Istvánnéval, Balogh Ibolyával és Sefcsik Istvánnal beszélgetett. Utóbbi az erdélyi védelmi harcokban vett részt, majd amerikai fogságba esett. Bauer Istvánné elmesélte, hogy hat hétig bújtak meg egy pincében a szovjet katonák zaklatása elől. Hasonló élményekről számolt be Balogh Sándorné is. Baracs Ibolya hétéves volt 1944-ben, de mély, fájó emlékként őrzi a szovjet megszállás heteit. Az amerikai katonák sem voltak igazán „hősök” – tudtuk meg Sefcsik Istvántól. Egy évig éheztették és megalázták a magyar hadifoglyokat.

A rendezvény végén a „Matrica” Múzeum Baráti Köre tiszteletbeli taggá fogadta a négy meghívottat.