Január első napjaiban jelent meg a Hírtükör Online oldalán Nagy Balázs ( Fidesz-MPP ) és Weller János (MSZP ) levélváltása a demok-rácia mibenlétéről. Kifejezték kölcsönös csodálkozásukat egymás tájékozatlansága fölött, de a témát illetően nem jutottak dűlőre. Ezt állapitotta meg a vitát kivülállóként szemlélő és írásban reagáló Dudás Róbert. Írásában azt szemlélteti, hogy a politikai kérdésekben kevésbé járatos ember nehéz helyzetbe kerül, ha el kell döntenie, kinek van igaza. Azt hiszem, a kedves tárgyilagos olvasó is úgy van ezzel, hogy a hasonló nekifeszülések, a jól odamondogatások lényegében semmit nem oldanak meg, de még a tisztánlátást sem segítik. Különösen akkor nem, ha a vita nem a dolgok ésszerű és tárgyilagos alapon történő tisztázását szolgálják, hanem egymás lesöprésére irányul. Ilyen esetek-ben a felek elbeszélnek egymás mellett, és arra sem figyelnek, hogy a vita hevében elszakadnak a valóságtól, és csak mondják, mondják a maguk vélt igazát, ami a kivülállók szempontjából - Dudás szerint - "ezt is elfogadom, azt is elfogadom" alapon érdektelenné válik.
Vizsgáljuk meg figyelmesen a vita inditékát, azt a háttéri cselfogást, ami Nagy Balázst ködszúrkáló csapdába ejtette. Ő ugyanis nem vette észre, hogy a Hírtükör Online oldalán közzétett, dr.Aradszki András újévi irományára olvasói reagálásként Weller János olyan cikket adott közre, ami országos napilapban ( vagy interneten?) már megjelent, tehát nem az ő tollából származik ( plágium? ). Elgondolkodtató, milyen gondolatok vezetnek egy embert arra az elhatározásra, hogy saját neve alatt adjon közre olyan irományt, amely csupa hazugság, gyűlöletet szít, fröcsög az undorító mocskolódástól. Aki nem ismeri személyesen Weller Jánost, a cikket olvasva – minthogy annak kelte-zési helyeként New York van megjelölve - arra gondolhat, hogy ő egy idegen, aki New York-ból ír nekünk, százhalombattaiaknak. Egyenesen New Yorkból, címzett: Százhalombatta, Benta-völgye. Ennek a "nyújorki" embernek értünk való aggódását jelzi figyelmez-tetése: vigyázzatok emberek "Az Orbán- diktatúra első napja" olyan történelmi dátum, amely " Az emberarcú nemzeti szocializmus" kezdetét jelenti Magyarországon. Hát, erre nem gondoltunk. Azt hittük, hogy a szocializmusnak vége, és tessék, most itt van újra.
Azt írja ez a jól tájékozott nyújorki ember, hogy nálunk megszünt a demokrácia, a jogállam, a szabadság, ránk szabadították a nácikat, s hogy ne reménykedjünk, Amerika nem fog felmentő csapatokat küldeni. Ebben reménykedünk! Mi ugyanis annyiszor voltunk már felmentve, felszabadítva, hogy mostmár jó lenne legalább egy évszá-zadig így maradni felmentetlenül, s majd azt követően megbeszéljük,- hogyan tovább. Most azonban az a kérdés, ki szabaditotta ránk a nácikat? Voltak itt már nácik ( is ), meg a fasiszták ( is ), meg kom- munisták, de abban az időben felismertük őket, tudtuk ki a fasiszta, ki az aktivista, szóval tudtuk ki kicsoda. Most, mintha homályos lenne a látásunk, nem vesszük észre, hogy újra itt vannak, s ráadásul mind?
A nyújorki ember azt is megmondja, miként kell élnie, mit kell tudnia, mit kell tennie minden magyarnak a világ bármely pontján, miként viszonyúljunk a kialakult helyzethez, s hogy látogassunk holokauszt-múzeumokat, ne olvassunk Wass Albertet, no meg újra félni kell. Lehullot az álarc, állapítja meg jövőbe látó emberünk, aki előtt egy megveszekedett diktátor áll, neve: Orbán Viktor. Aggódik emberünk amiatt is, hogy a börtönök előtt sorban állnak a leendő koncepciós perek áldozatai, akik előtt megnyílnak a börtönajtók, hogy kielégítsék a kocsma népének bosszúvágyát. Félni kell! A kocsma népe bosszúra vágyik! Szegény áldozatok! – mindig sorban kell állniuk. Hol off-shore-ban, hol csak úgy, várakozó sorban. Azt is látja emberünk, hogy "ahogyan ma Magyarország működik, abba Amerika is tönkre-menne." Szerintem félő, hogy Amerika abba is tönkremehet, ahogyan ma működik.
Végül arra int bennünket a nyújorki ember, hogy ne higgyünk a hazugságoknak! Ezt megfogadjuk,- neki sem hiszünk.
Balla Károly
Szabó Miklós: Kaméleon
Nem lényeges, hogy merre, hol,
az őserdőben valahol.
Hol hűs patakhoz inni jár
gazella, puma, jaguár,
hol éhesen bőg száz sakál, s
a tájra forró pára száll,
eső szitál és hónapszámra el nem áll,
hol életet öl az ősvadon
élt egyszer egy kaméleon.
Hosszú, rugalmas volt a nyelve,
nem volt gerince, életelve;
az érvényesülésnek élt,
és folyton-folyvást színt cserélt.
A helyzet ahogy megkívánta,
volt már lila, kék és sárga.
Ha lombok közt rejtőzött,
bársonyos zöldbe öltözött.
Barna volt az agyagon,
rőt az őszi avaron,
és amikor alkonyattájt az őserdőben
a bíbor szín uralkodott,
a teste skarlát szít kapott.
Remekül alkalmazkodott!
Így persze életben maradt
és bőven akadt jó falat.
Míg ezalatt a többi vad
hol jóllakott, hol éhezett,
hol menekült, hol kergetett,
a nyelve nem volt hosszú, fürge,
ha szürke volt, hát maradt szürke!
Vagy győztes lett, vagy elbukott,
de színt cserélni nem tudott!
Az idő múlt, s egy szép napon
tűnődni kezdett kaméleon:
"Nyelvem fáradt, nem rugalmas,
Az alkalmazkodás unalmas!
Pozicióm szilárdan áll,
még a sakál is respektál!
Mért hajszoljam a karriert?!
Minek a talpnyalás, a lelki börtön,
valódi színemet felöltöm!
Azt amelyet egykor hordtam,
sleszek az, aki voltam!"
Visszavonult barlangjába,
hogy tervét valóra váltsa.
Hosszan tűnődött elmerengve
s egy rémült percben észrevette,
hogy régi színét elfeledte!
Hisz volt már lila, kék és sárga,
a helyzet ahogy megkívánta.
Ha lombok között rejtőzöt,
bársonyos zöldbe öltözött.
Barna volt az agyagon,
rőt az ősz avaron,
és amikor alkonyattájt az őserdőben
a bíbor szín uralkodott,
a teste skarlát színt kapott,
mindig csak alkalmazkodott!
De melyik volt az igazi?!
Ki tudná ezt megmondani?!
"Megvan! Tudom mivezet nyomra!"
S a kaméleon bizakodva
elindult az ősvadonba.
A fürge gyíkocskát kereste.
Ifjú korában minden este
együtt mentek szöcskelesre.
Odújában megtalálta,
s úgy közhelyekről beszélgetve
csak hanygul odavetve, megjegyezte:
"Pajtás, nem emlékszel,
melyik volt az én igazi színem?"
- Sárga. – A kaméleon nevetett:
"Ez akkor lehetett,
amikor az oroszlán a környéket járta!"
S ment tovább az őserdőben
régi színein tűnődve.
Már nem is megy! Siet, szalad!
S egy korhadt fa alatt
összeakadt a csörgőkígyóval,
így szól hozzá nagy hűhóval:
"Kígyó apó, de jó, hogy látlak!
Te állat-emlékezet óta
itt csörögsz a vad bozótban!
Emlékszel rám, hiszen mint csöpp kaméleon
gyerek csörögtél nekem, ha arra kértelek!
Mond meg régi színemet!"
A csörgőkígyó sziszegte:
- Szalmaszínű voltál, szöszke szürkészöld,
akár a száraz, szikkadt föld. -
A kaméleon legyintett
"A zöldesszürke színt csak vadászatkor
vettem fel, ez nem volt más, mint puszta csel!
Te sem tudod megmondani
melyik volt hát az igazi?"
S fut tovább kétségbe esve,
hogy az erdő bölcsét megkérdezze:
"Bagoly, bagoly!"- kiált lihegve, nyögve
kétségektől meggyötörve-
"Segíts, fáradt vagyok nagyon,
régi színemet akaron!"
A bagoly bölcs nmadár,
nem csodálkozik semmin már.
Elgondolkozik: - csíkos voltál, huhogja,
emlékszem, mintha ma lett volna.-
A kaméleon halkan motyogja:
"Igen csíkos voltam egy időben,
amikor az őserdőben
a zebra lett a felettesem.
Pozicióm volt jó magas,
hát ezért lettem vonalas!
De előtte voltam már más!
Fekete, fehér, felemás.
De én az elsőt, az igazit kutatom!"
S ment tovább úttalan utakon,
nem nézett jobbra, balra, hátra,
rögeszmeként kergette vágya.
Színt már csak szokásból cserélt,
és furcsa dolgokról beszélt
a kövekhez, pálmafákhoz,
himbálózó árnyakhoz, önmagához:
"Voltam már lila, és voltam sárga,
a helyzet ahogy megkívánta.
Ha lombok között rejtőztem,
bársonyos zöldbe öltöztem.
Barna voltam az agyagon,
rőt az őszi avaron,
és amikor alkonyattájt az őserdőben
a bíbor szín uralkodott,
a testem skarlát színt kapott.
Mindig csak alkalmazkodott!
De melyik volt az igazi,
ki tudná ezt megmondani?
Jaj melyik szín, jaj melyik szín,
Tűrkiz, avagy hamuszín?
Levélzöld, vagy kéregszürke?
Nem, nem! Ez mind csak talmi
meghunyászkodás-szülte átmenet,
de ki ismeri a színemet,
mondjátok meg a sznemet".
A pajkos sakál csemeték
röhögve üvöltözték utána:
"Vörös, hupikék, sárga!..."
Ő nem hallotta. Csak ment tovább
a folytó ingoványon át,
és folyton-folyvást keresett
egy színt amelyik elveszett.
A sakálüvöltés között
a táj ha sötétbe öltözött,
tisztán hallani lehetett a kérdést,
melyre nem jött felelet:
"Mondjátok meg a színemet,
ó, mondjátok meg a színemet!"
Az állatok az ősvadonban
még emlékeznek egy vén kaméleonra,
ki vándorolt az őserdőben
roskatagon, eszelősen.
Északról délre, nyugatról keletre,
egyre igazi színét kereste.
Ment, ment, míg csak vitte fáradt lába,
amennyi út volt, mind bejárta,
de színét többé nem találta...!
