Állapította meg karjait lemondóan széttárva egyik ismerősöm, miután hosszan magyarázta, mennyire elterjedt magatartás nálunk a képmutatás, a hazudozás, s hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a magyar nemzet, amely képes együtt élni a korrupcióval, csalással, sikkasztással, gyilkosságokkal. No, és amelynek félrevezetett egyik része eltűri a másik rész nyomorúságba döntését - jegyeztem meg én is bővítendő a megállapítások sorát. A megoldási lehetőségekről is szót ejtettünk, de ezek – magamban utólag átgondolva – legfeljebb annyit érnének, mint az egyszeri libatenyésztőnek adott tanácsok, amelyeket az következetesen betartott ugyan, libái mégis elpusztultak, ámbár a tanácsadónak még lettek volna ötletei. Végül is a beszélgetés során nem váltottuk meg a világot, az maradt olyan, amilyen. Milyen?
Bizonyára sokan részesei vagyunk hasonló beszélgetéseknek, amelyek során lényegében közhely számba menő megállapításokat teszünk a dolgok tárgyszerű feltárása helyett. Az "ilyen a világ" sommás megállapítás azonban arra késztetett, hogy elgondolkozzam ennek valós, vagy lehetséges tartalmán. Rájöttem, hogy itt valami nincs rendben. Ilyen a világ! Milyen a világ? Mindig olyan, mint amilyennek adott esetben megítéljük? És jellemző módon mindig rossznak ítéljük. Azt ugyanis nem szoktuk hallani, hogy milyen jó a világ, milyen jók az emberek. Lehet, hogy az "ilyen a világ" megállapítás csupán közhely, amely elfedi, mintegy igazolásként (önigazolásként?) leplezi csele-kedeteink egyébként elítélhető jellegét? Hiszen a világ olyan, mint amilyenek mi vagyunk, külön-külön, vagy mindannyian együtt, de az "ilyen a világ" nem lehet hivatkozási alap, mentség tetteink megítélésénél. Számomra különösen megdöbbentő, amikor magát kereszténynek valló ember úgy hivatkozik az "ilyen a világ"-ra, mintha természetes viselkedési forma lenne a képmutatás, a csalás. Márpedig az ilyen világ bűnös világ, azzal szembe kell menni, és nem szabad vele együtt haladni!
A közelmúltban Szabó Miklós: Kaméleon című verse került a kezembe. Nagyon tetszik a vers, annak a keserves útnak a leírása, amit az eredeti színét elvesztő, és többé meg nem találó kaméleon megtett. Pedig "Ment, ment, míg csak vitte fáradt lába,/ amennyi út volt, mind bejárta,/ de színét többé nem találta." Természetesen, a kaméleon itt csak szimbólum, de olyan jelképe az élet sajnálatos jelenségének, ami tökéletes ábrázolása, megjelenítése a képmutató embernek, hiszen az életben számtalan megnyilvánulási módját látjuk a képmutatásnak, s szinte nap, mint nap találkozunk a nézeteiket, véleményüket változtatgató emberekkel. Leginkább a politika az a terület, ahol a damaszkuszi utat megjárt emberekre és véleményüket, pártjukat váltogató politikusokra ismerhetünk. Sajnos tapasztalható, hogy egyes "politikusok" kaméleoni értelemben már a harmadik, sőt negyedik párt színeiben bizonyítják párthűségüket, s hangoztatják mindig az elvárásokhoz igazodó véleményüket. Természetesen ismert emberi tulajdonság, hogy az emberek szeretnek a győzteshez tartozni, talán azért is, mert remélik, hogy számukra is jut valami pénzes pozíció. Emlékszünk még a gulyáskommunizmus idején gyakran vallott és kádári kacsintással sugalmazott "élni és élni hagyni" lózungra, vagy ennek bővebben kifejtett formájára: "szépek ugyan az erkölcsi elvek, de hát élni kell". Mi volt ez, ha nem felhívás kaméleoni magatartásra?
Ne legyünk mégse kaméleonok, ne változtatgassuk nézeteinket, legyünk gerincesek, egymással szemben őszinték, s meggondolt, a tényeken és tapasztalatokon alapuló véleményünket merjük kimondani. Legyen ilyen a világ! – a mi világunk!
