A politika izgalmi állapotának, azaz a helyi önkormányzati választásoknak az elmúltával ideje foglalkozni azzal az üggyel is, ami most közel 1.200 ember életét keseríti meg, és amit joggal nevezhetünk városunk szennyesének. A lényeg, hogy mintegy 20-22 társasház lakóközössége rádöbbent arra, hogy tudtuk és hozzájárulásuk nélkül a társasházak közös képviselője összesen 100 és 400 millió forint közötti összegben felújítási hitelt vett fel bankoktól, és az összegnek is, meg a közös képviselőnek is nyoma veszett, miközben a bankok kérik vissza a pénzüket. Mi is történhetett valójában?
Az internetes fórumokon áramló információból azt lehet leszűrni, hogy a gazdasági-pénzügyi csalások világában a már 1920-óta jól ismert "ponzi sémával" állunk szemben, amit idehaza jobbára pilótajátékként vagy piramisjátékként ismerünk. A séma logikája az, hogy a rendszer kötelezettségeit a működtető kizárólag a bevételekből fedezi; a pillanatnyi többletet mindig kiemeli a rendszerből, viszont a visszapótlásról már nem gondoskodik. A struktúra – mivel a bevételek egy idő után elapadnak – előbb-utóbb összeomlik úgy, hogy a saját vagyon nagysága nulla, miközben a kötelezettség mérhetetlenül nagy. A ponzi séma általában 15-20 évenként szokott megjelenni a befektetések világában, legutóbb egy bizonyos Bernard Madoff nevű 70 éves befektetési bankár égetett el 15 év alatt 50 milliárd dollárt a Wall Streeten ezzel a módszerrel (a jutalma egyébiránt a teljes vagyonelkobzás és 150 letöltendő börtönév lett – sebaj, ha szabadul a XXII. században, elkezdheti elölről).
Egy ponzi séma életciklusa négy szakaszból áll. Az első, amikor a leendő működtető felfedezi azokat a réseket a szabályozó rendszerekben, amelyek mentén haladva nagy valószínűséggel elkerülheti a lebukást. Érdekesség, hogy ezek az ösvények általában a legális és korrekt ügyletek végrehajtása során kerülnek a látótérbe és nem egy esetben konkrét tesztelésre.
A második szakasz, amikor a séma rendszerré áll össze és két-három "saját számlás" tranzakció realizálásra kerül. A működtető mindig ebben a fázisban követi el az alaphibát, ugyanis sokkal többet emel ki a rendszerből, mint amennyinek a hiányát az képes feltűnés nélkül elviselni.
A harmadik szakasz akkor kezdődik, amikor első alkalommal derül ki, hogy több a várható kötelezettség, mint a várható bevétel. Ilyenkor a működtető döntési helyzetben van: ha tudja, akkor visszapótolja a hiányt – és ezzel a séma leáll -, vagy újabb tranzakciókat hajt végre és bízik a jó szerencséjében. Ez tulajdonképpen egy ördögi mókuskerék, ugyanis a növekvő kötelezettségek teljesítése érdekében egyre több bevételre van szükség, azaz egyre több tranzakciót kell realizálni.
A negyedik szakasz: a végjáték. A működtető rádöbben, hogy megnőtt a lebukás veszélye, a remélt csoda elmaradt és a létrejött hiányt még a saját vagyonával sem képes visszapótolni. Ekkor utoljára tömeges tranzakciókat hajt végre, a rendszerből kiemeli az összes szabad pénzt és menekülőre fogja a dolgot hátrahagyva a bedőlt rendszert és a tömeges kötelezettséget.
Még egy dologra utalni kell, mégpedig arra, hogy a séma működtetője mindig egy személy és soha nem több. Akkor most nézzük az előzményeket.
A magyar állam az elöregedett tömb- és panelházak energiatakarékos felújítása céljából már évek óta kedvezményes kamatozású hiteleket biztosít a bankok közbeiktatásával. Ezt kiegészítik a hasonló célú, szintén a bankokon keresztül elérhető EBRD hitelek. A felújítási hitelek önrésze ugyanakkor összetevődhet: a társasház megtakarításaiból, tőkeáttételes banki megtakarítási konstrukciókból, önkormányzati hozzájárulásokból (vagyonjuttatás), önkormányzat vagy harmadik személyek által letett óvadékból. A fenti hitelfelvételi lehetőségeket az önkormányzatok kiegészíthették célirányos – például a nyílászárók cseréjét elősegítő – támogatásokkal is. Mind az önkormányzati hozzájárulások, mind pedig az állami kamattámogatások megszerzésének feltétele egy pályázati rendszeren való áthaladás volt (megjegyzendő, hogy ha az önrész rendelkezésre állt, akkor a továbbiakat, azaz az állami támogatást már a bank bonyolította az őt refinanszírozó állami szervezettel). A pályázatok benyújtásának kulcsfontosságú pontja az volt, hogy az adott társasház közgyűlésen döntsön a hitelpályázaton való részvételről. Ha egy ilyen dokumentum rendelkezésre állt, akkor a továbbiakban már zöld volt a lámpa, és ha a hitelkeret is megvolt, akkor azzal a közös képviselő már "szabadon" tudott rendelkezni.
A ponzi séma alkalmazása során tehát a működtetőnek három kérdésre kellett választ találni, mégpedig:
- miként lehet minél több kedvezményes állami hitelhez és önkormányzati forráshoz jutni úgy, hogy azokról a lakóközösségeknek ne legyen tudomása?
- miképpen lehet a már elnyert forrásokból a lehető legtöbbet "saját számlára" kiemelni?
- a hitelfelvételek törlesztését célzó megemelkedő közös költségek miképpen alakuljanak ahhoz, hogy a lakók ne gyanakodjanak?
Ahogy az indexfórumon keringő információkból kihámozható, az első kérdésre egyszerű a válasz: az adott közgyűlési jegyzőkönyvek aláíró ívét a szükségesnél több példányban töltötték ki (azaz ugyanazt az aláíróívet több "közgyűléshez" is mellékelni lehetett), illetve működött a fénymásoló és a "kézimunka" is. A második kérdés esetében is triviális a megoldás: fiktív számlák és valós számlák túlszámlázással, továbbá munkavégzés saját érdekkörbe tartozó cégekkel. A harmadik kérdésre viszont szemmel láthatóan nem létezett jó válasz és ez vezetett a bukáshoz.
Most akkor nézzük a létező ellenőrzési rendszereket és azok működését!
A legelső és legfontosabb ellenőrzési szervezet maga a lakóközösség. Ugyebár évente egyszer mindenképpen kell közgyűlést tartani – ennek elmaradása már eleve fel kellett, hogy keltse a gyanakvást -, továbbá minden lakóközösség létrehoz egy számvevő-ellenőrző bizottságot, aminek kutya kötelessége legalább háromhavonta átnyálazni az összes számlát, pénztári- és bankbizonylatot, továbbá a szerződéseket. Ha ez a szint nem vagy hanyagul működik, akkor a többi szint már nemigen képes az érzékelésre, illetve egyedül a bank, de csak akkor, ha a felvett banki hitel már elér egy bizonyos szintet.
A második ellenőrzési szervezet az önkormányzati apparátus mind a pályázatok befogadásának, mind pedig az önkormányzati hatáskörű számlák kifizetésének esetében. Szögezzük le, ők a legkevésbé vétkesek, de a hatalom természetéből fakadóan ők fogják kapni a legkínosabb és legagresszívabb kérdéseket, gyanúsítgatásokat. Szakmai felkészültségük és tapasztalatuk más irányú, azaz egy pályázat befogadásakor csak a formai feltételeket tudják ellenőrizni, a tartalmi részeket nemigen. Ugyanez vonatkozik az önkormányzati hatáskörű számlák teljesítési ellenőrzésére is; ha egy újnak tűnő dologra rámutatnak és közlik, hogy azt a múlt héten csinálták meg, akkor ezt a kijelentést nem fogják kétségbe vonni. Tegyük hozzá azt is, hogy a pályázatot benyújtó személy a szemükben befolyásos hatalmi tényező is volt és ki akar ujjat húzni egy ilyen tényezővel.
A következő ellenőrzési szint az önkormányzati testület ideértve a Kommunális, Városüzemeltetési és Közrendi Bizottságot, amely saját hatáskörben elbírálta a pályázatokat. Az "ellenzéknek" mindenképpen gyanakodnia kellett volna, különösen akkor, amikor a ponzi séma negyedik fázisára, azaz a tömeges pályázatbeadásokra került sor.
A Polgármesteri Hivatal belső ellenőrzése vélhetőleg nem kárhoztatható. A társasházak belügyeibe nincs joguk beavatkozni és ilyen jellegű vizsgálatot csak külön felkérésre végezhetnek – ha egyáltalán végezhetnek.
A bank az utolsó védelmi vonal. Itt a bank szolvencia szintje a meghatározó (szolvencia= a bevonásra kerülő fedezet értékének jelentősen meg kell haladnia a felvett hitelnek és kamatainak az összegét). A bank viszont csak akkor jelez, ha a felvett hitel lakásonként eléri az úgynevezett hitelfedezeti értéket, ami általában a forgalmi érték 70-75 %-a; ekkora banki hiteltömeg viszont eleve nem jutott a lakásokra, hiszen "csak" legfeljebb 400 millió forint károkozásról szólnak a hírek, viszont a lakások potenciális összesített forgalmi értéke valahol öt-hat milliárd forint körül lehet. Úgy is fogalmazhatunk, hogy – legalábbis a pontos számok ismeretének a hiányában – lakásonként 400-500 ezer forint körüli lehet a kár nagysága.
Akkor most kit terhel a legnagyobb felelősség azért, hogy a ponzi séma évekig zavartalanul tudott működni? Határozott álláspontom az, hogy a károsult 20-22 társasház lakóközösségét és a számvevő bizottságaikat. Igen, a tulajdonnal törődni is kell, az ellenőrzéseket pedig rendszeresen végre kell hajtani.
Mi a megoldás? Kézenfekvőnek tűnik, hogy az önkormányzat emberiességi alapon vállalja át a keletkezett kárt. Lehet, hogy nincs más kiút, de ezzel azért vigyázni kell, mert ez ingyenes vagyonjuttatás. Egy ilyen lépéssel az önkormányzat precedenst teremt arra, hogy más is – köztük jómagam is – kérjük az önkormányzati vagyonból a ránk jutó részt; például: az önkormányzat 10 évig vállalja magára a víz- és csatornadíjamat továbbá a szemét elszállításának költségét. Nem irigylem a most felálló önkormányzati testületet, mert biztos, hogy pillanatnyilag nem tud jó megoldást találni a problémára. Egy viszont biztos; a következő évi költségvetésünket úgy kell betervezni, hogy működési kiadásainkat nem 500-600 millióval, hanem egy milliárd forinttal kell megkurtítani és a beruházási álmainkat felejtsük el.
