Szívesen beszélgetek az utcán, ha nem kell valahova sietnem. Szívesen hallgatom az embereket. Elgondolkozunk sorsunkon. Azon, hogy lehetne jobb is, emberibb is a mindennapi élet. Lehetne más is ez a város. Többségünk hétköznapjai megszokott egyhangúsággal telnek. Napról napra ugyanazokkal a feladatokkal vagyunk elfoglalva, ugyanazokat az utakat járjuk be a lakás, a munkahely, a bevásárló hely, esetleg valamelyik gyermekintézmény között. A modern város és közlekedés erre az életformára szerveződött.
Az életnek ezt az elrendezettségét gyakran üresnek, örömtelennek érezzük. Általános életérzéssé vált – különösen itt, ahol egykor a "szabad világ" volt az ígéret földje -, hogy az élet, az igazi élet, valahol máshol van. Elképzeljük a korábbi évszázadok falakkal körülvett, kicsi városait, ahol a tér, az utca volt a mindennapi élet helyszíne. Az egymás mellett sorakozó műhelyek, boltok egybeépültek az emeleti lakással, az udvar hátsó helyiségeiben élő segédek, inasok, cselédek szállásával. Az évszázadokig csiszolódó egységes építészeti stílus ellenére minden ház egyedi, rajta míves díszítés, cégér, családi címer. Minden háznak neve van, története. Az egykor benne élők története nemzedékeken át megőrződött.
Az utcán napestig eleven volt a nyüzsgés: utcára települt műhelyek, utcai árusok, jövő-menő, cipekedő emberek, felnőttek, gyerekek. Az utca a hírek, események megbeszélésének helye volt. Minden szokásos vagy szokatlan dolog közüggyé vált. Az utcán formálódott, alakult ki a "köz"-véleménye, a megtörtént dolgok helyeslő vagy helytelenítő megítélése. Minden élet a közös élet része volt. Minden esemény, történet közösen átélt eseménnyé, történetté vált.
Az ipari forradalommal kezdődő tömegtermelés elterjedésével egyre nagyobb ipartelepek jönnek létre, és bérházakból álló városnegyedek tömege épült a régi városrészek köré. Külön vált egymástól a munkahely és a lakóhely, a magánélet helye. Az utca képe, élete teljesen megváltozott. Az egyenes utcák egyforma, szürke házait számozni kellett, hogy megkülönböztethetők legyenek, és ahol egymás számára ismeretlen emberek sietnek magukba zárkózva a munkába vagy haza. Mára már emberek helyett parkoló autók foglalják el a tereket, utcákat. Sokan csak addig vagyunk az utcán, ameddig az autóból kiszállva felmegyünk a lakásunkba.
Még ha tehetnénk is, nem megyünk sétálni, barátokkal, ismerősökkel találkozni, legfeljebb a kisgyerekkel vagy kutyával. Nem ülünk le egy szépen gondozott park padjára, hogy csak úgy szemlélődjünk, elmerengjünk. Ingerszegény környezetünktől elidegenedve töltjük szabadidőnket a tv vagy a számítógép előtt ülve. Az életszínvonal emelkedésével a vásárlásban, a fogyasztásban találunk változatosságot, örömöt, de ez is hamar megszokottá válik. Sokan úgy emlékezünk, hogy a kisebb szabadság és a szűkösség éveiben jobban tudtunk örülni a nehezen megszerezhető dolgoknak, barátibbak voltak a munkahelyi kapcsolatok, több melegség volt a családi életben. A hiányzó életöröm helyett élményeket keresünk - a megszokottól, a mindennapitól különböző helyeken, eseményeken, veszélyes sportokban, alkoholban, drogban. Aki teheti, máshol tölti a hétvégét, szabadsága idején egyre távolibb, egzotikus országokba utazik. Élményt kínálnak az utazási irodák, a reklámok, az ifjúsági koncertek. Az élmény tömegtermék lett. Előállításáról a piac vagy a városok vezetése, a hatalom gondoskodik, amikor a különböző ünnepségeket vagy a tömegek számára szervezett eseményeket próbál élményekkel megtölteni. A legtöbb élmény fogyasztása ugyanúgy megszokottá válik, mint bármely más árué. Egyre kevésbé magunk teremtjük meg másokkal együttműködve azokat a körülményeket, amelyek között a valódi életörömmel telített, közösen átélhető élményekben lehet részünk.
A jóléti társadalom, - amelynek nálunk még kevesen élvezik "áldásait" - válságba jutott. Nem csupán a mind súlyosabb pénzügy és gazdasági válságok miatt. A megvásárolható javak nagyobb bősége ellenére az élet minősége vált problémává. Válságba jutott a városi élet. Egyre súlyosabb problémává vált az "élhető város" kérdése. Sem a piac, sem a politika, amelyek természetüknél fogva csak a mennyiség, a tömeg logikája alapján képesek működni, nem tudnak megoldást találni ezekre a kérdésekre. A világ más tájain már régóta gyakorlat, hogy egy város életét, jövőjét érintő fontosabb kérdésekről nyilvános viták után döntenek, megfelelő fórumok és alkalmak vannak arra, hogy az ott élők kifejezzék, milyen városban szeretnének élni, hogy saját javaslataikkal, elképzeléseikkel járuljanak hozzá környezetük formálásához. Ezek az "élhetőbb városok".
Előbb-utóbb ebben a "csinált városban" is túljutunk az "egynapos demokrácia" korszakán, ahol négyévente egyszer dönthetünk arról, hogy négy évig kik döntsenek helyettünk és nélkülünk. Akkor talán nem egy idetévedt nagybefektetővel való megegyezés és egy laikus testület /amelynek magam és részese vagyok/ fogja meghatározni városunk jövőjét, hanem a mind teljesebb közmegegyezés.
