Ahogy elsötétedik a nézőtér és halvány fények gyúlnak a színpadon még azt hihetné az ember, hogy hagyományos színházi előadás vár rá. Visszafogott díszletek, első pillantásra kissé vidéki diszkót idéző fények. Aztán megelevenedik a színpad és mint valami táncszínházban nagyon pontos, szép mozdulatokkal beindul az előadás. Megérkezik a haldokló Planchet, D’Artagnan néma szolgája (Gyuriska János), hogy halála előtt meggyónja bűneit. A visszaemlékezés pergő ritmusú jeleneteinek során megismerjük találkozását leendő gazdájával, majd a legendás királyi testőrséggel és az 1625-ös év zűrös eseményeivel a francia királyi palotában és környékén. A darab egyik csúcspontja kétségtelenül a testőrök összecsapása Richellieu bíboros gárdájával. Nem csak azért, mert a vívójelenetek betanításához Stefanek Gertrúd, tőrvívó büszkeségünk nyújtott segítséget, hanem az egész darabra jellemző, kicsit a musicalek világát idéző, összehangolt, táncszerű mozdulatok miatt is. Az egész darabra jellemző a nagy létszámú háttérszereplők hol tánckarként, hol kórusként való szerepeltetése. Hol pedig csak tömeget képeznek egy-egy középkori festményt idéző állóképben. Akad a darabban „kép a képben” megoldás is: egyes jelenetek részleteit a háttérben futó videó-kivetítés hozza közelebb a nézőkhöz. Az előadás tele van szóban, mozdulatokban, zenében poénokkal. Erőteljes és igencsak modern a darab kísérőzenéje, ami nem meglepő, ha a zeneszerzők személyét nézzük: Moldvai Márk, a Metró című film zenéjét adó NEO-ból, és Jeli András jazz-zenész, aki többek között Sub Bass Monster lemezein is közreműködik.

A sok tehetséges fiatal színész között (Hajdu István, Kolovratnik Krisztián, Fesztbaum Béla) már megszólalása előtt tapssal köszöntötte a közönség Reviczky Gábort, mint Tréville testőrkapitányt, aki marionett-mozgással, mértéktartó viccelődéssel hálálta meg az előlegezett bizalmat. Ez egy jellemző színházi viselkedés, hogy egyes színészeket pusztán „sztárságuk” jogán, megjelenésükkor dörgő taps fogad. Lukács Sándor csak azért nem kapta meg ezt a gesztust, mikor Séguier főpecsétőrként felbukkant, mert rúzsos szája és kopasz feje elbizonytalanította a közönséget. Ám amikor jellegzetes hangján rádörrent Austriai Annára, a király feleségére (Majsai-Nyilas Tünde) moraj hullámzott végig a nézőtéren. És ha már a nagy neveknél és jellegzetes hangnál tartunk, meg kell említeni Hegyi Barbarát, mint velejéig romlott, ám gyönyörű Milady-t.
A királyságot fenyegető dráma közepette, jelentős terep marad a humornak is, de pontos ízléssel adagolva, a megfelelő helyeken pedig - mint például Planchet zárójelenetében - még mosolyog a néző, de a torka összeszorul …