Az ember életében 49 év hosszú időt jelent. Ugyanis, 1961. augusztus 9-én jöttem Százhalombattára dolgozni, a 26. számú Állami Építőipari Vállalattal. Ahhoz, hogy itt dolgozhassak, nagyon hosszú és rögös utat tettem meg. A vállalaton belül dolgoztam Budakeszin, a Korányi Tüdőszanatórium területén segédmunkásként, nehéz fizikai munka volt. Semmi nem volt gépesítve, meszet oltottunk, téglát hordtunk, maltert kevertünk, hét kőművest szolgáltunk ki. Utána a lágymányosi lakótelepen kellett besegíteni, majd Dunaújvárosban, később pedig Kulcson iskolákat, Ercsiben tiszti lakótelepet építettünk.
Kéthetente jártam haza, szüleim nagyon aggódtak értem, mert az utazás igen körülményes volt, mivel még nem jártak autóbuszok, így csak Budapesten keresztül, vonattal lehetett közlekedni az Alföldre.
Nagyon nehéz volt mindig új környezetet megszokni, szerettem volna olyan helyet, ami több évig biztosít megélhetést. Bementem az igazgató úrhoz, megkérdeztem, lesz-e a vállalatnak hosszan tartó munkája valahol? Azt válaszolta, igen lesz, Százhalombattán, körülbelül 10 év. Kértem, helyezzen engem oda, mindegy, mit kell csinálni, bármit elvállalok, csak ne kelljen vándorolni.
Így kerültem Százhalombattára, a munkásszállásra, mint gondnok. Akkor 23 éves voltam. Amikor megláttam a nagy építési területet, a kémények alapjait, sírni kezdtem, annyira meghatódtam. Éreztem, nekem ez a hely a végleges.
Nem volt könnyű, mert éjjel-nappal jöttek a fáradt, elcsigázott emberek, akiket vidékről toboroztak az építkezésekre. Igyekeztem, hogy a brigádok lehetőleg egy barakkba kerüljenek. 750 ember dogozott abban az időben, nemcsak a 26-os ÁÉV-től, hanem csőszerelők, villanyszerelők, kéményépítők, sok más vállalattól.
Nem volt konfliktus velük, megadták a tiszteletet, Irénke néninek szólítottak, én pedig ügyeltem, hogy rendben legyen a környezetük.
Sok év eltelt, felépült az erőmű, a DKV, a lakótelep is lassan kialakult, aminek nagyon örültünk. Közben férjhez mentem, a férjem is a vállalatnál dolgozott teljesítményelszámolóként. Két kislányunk született. Hat évig albérletben laktunk, mire 1971-ben nagy boldogságunkra megkaptuk a lakásunkat.
A férjem sajnos, már meghalt, de nem érzem magam egyedül, vannak nagyon jó szomszédok és tagja vagyok a nyugdíjas klubnak is.
Bár hosszú volt az út, amit megtettem, de úgy érzem, hazaérkeztem, megtaláltam a számításomat, nekem megfelelő színvonalú az ellátás, élhető a város, negyvenkilencedik évemet töltöm Százhalombattán, és nagyon örülök, hogy idekerülhettem.
