Nem mintha eddig nem szerepelt volna a programban, hisz a rendezők az utóbbi években is mindig törekedtek erre, de idén már valóban minden korosztályt sikerült megmozgatni a három napos eseménysorozaton, beleértve az általános iskolásokat is. Az immár hagyományosnak tekinthető sportversenyeket és bemutatókat idén is várták az érintettek, és valódi áttörést hozott két közönségszórakoztató újdonság, a városi intézmények és iskolák közötti játékos vetélkedő.
Mielőtt ez utóbbira rátérnék, megpróbálom megosztani önökkel azt a pihentető és jó kedélyű érzést, amelyet a horgászversenyen tapasztaltam, ahol szinte barátként fogadtak, pedig sokakkal most találkoztam életemben először. Az a csend, az az idilli környezet a Csónakázó-tó mellett, az a sok pecás-zrika és titok, a beetetéstől a szákolásig!
Á! Feladom. Ezt nem lehet így elmondani, ezt komolyan gondolom, át kell élni! Jellemzőként a verseny presztízséről elég legyen annyi, hogy a győztes az a Török Antal lett, aki elmesélte nekem, hogy tavaly csak véletlenül, a kezdés után egy órával jött ki horgászni, most viszont a világért el nem mulasztotta volna ezt a négy óra izgalmas nyugalmat, no és a két-két és fél kilós amurokat sem. Jó volt beszélgetni ugyanitt egy középkorú asszonnyal (itt nemcsak a férfiak a nagy ho-hók!) Juhász Mihálynéval is, aki érdekes módon épp egy betegséget követően ragadt először botot tizenkét esztendővel ezelőtt. Az ő példája is bizonyítja tán, hogy a jó levegőn, a természet által erősebbek lehettünk, mint a négy fal között, és ehhez bizony a sport, a szabadidő hasznos eltöltése lehet a kapocs. Ugyanilyen kapocs persze a sport, a régmúlt és a jelen között is, mert ugyan ki ne emlékezne például történelmi tanulmányaiból arra, hogy egykoron ellenségeink így imádkoztak, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg uram minket”. Nos, elnézve a százhalombattai tinédzserek érdeklődését az íjászbemutató iránt, feltűnt, hogy milyen sok szempárban villant meg az ősi tűz, még ha a kezük sutábban is mozdult, mint elődeinknek. A sport kapcsolatok megerősítését is szolgálta ezen a szeptemberi hétvégén. Testvérvárosunk, Sannazzaro küldöttsége valószínűleg sokáig emlegeti majd a battai tenyereseket, fonákokat és rövidítéseket.
És akkor még nem is említettem a kispályás labdarúgó tornát, a pénteki „Mozdulj” elnevezésű futást és gyaloglást, amelyek mind-mind felállásra késztették az otthoni karosszékből a városlakókat. Az igazán nagy durranás azonban kétségkívül az iskolások vetélkedője volt, hiszen erre zsúfolásig megtelt a sportcsarnok a Városi Szabadidő Központban. A gyerekekkel együtt eljöttek a szülők, a nagyszülők, valamint a rokonok, a jó barátok és az ismerősök is, hogy lássák kedvenceiket, és hogy szurkolhassanak nekik. A fantasztikus buzdító légkör tehát már az elején adott volt az ifjú sportolók számára, és hogy ez milyen életre szóló élményt jelent, arról az egyik szervező testnevelő tanárral, Pogány Lajossal váltottam néhány szót. „Ez az a közösségi hatás, amely a mai iskolarendszerből sajnos szinte teljesen eltűnt, pedig nagy szükség lenne rá!” A tanár úr egyébként úgy véli, hogy nem szégyen visszanyúlni a régi jól bevált módszerekhez, hiszen sokakban ez egyrészt nosztalgiát kelt (voltak, akiket a vetélkedő Rózsa György hajdani népszerű televíziós műsorára emlékeztetett, másoknak a „Belépés csak tornacipőben! ”, „illetve a Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni?” című legendás médiaprodukciók ugrottak be az esemény kapcsán), másrészt a gyermekek manapság is határtalanul élvezik a játékos megmérettetést. „Ugyanakkor pedig véresen is komolyan veszik a sportot, magát a küzdelmet, amely, mint tudjuk – teszi még hozzá a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola pedagógusa – nemesít”.
Hasonló álláspontot képvisel Mester Emil is, akivel a nézőtér bejáratánál futottam össze: „Csak meg kell nézni a piros, kék, sárga és fehér pólóba bújt gyermekeket, hogy mennyire igyekeznek, hogy hogyan váltanak és örülnek osztálytársuk, illetve iskolájuk győzelmének. Hogy milyen akarással hajtanak még a harmadik helyért is!” A VSZK vezetője mosolyogva mondja: ” Itt nincsenek vesztesek, csak győztesek, beleértve a szülőket is, akik élesben láthatják csemetéiket, azok tanárait, és képet alkothatnak a városi közösségről is. Arról nem is szólva, hogy szórakozás közben ők is kedvet kaphatnak a sporthoz, és egy ilyen esemény kapcsán alkalom nyílik egymás közt egy kis baráti, szomszédi, munkatársi beszélgetésre is. Ez a négy helyi általános iskola közötti sportvetélkedő telitalálatnak bizonyult, ugyanis még inkább összehozta a battaiakat” – fűzi hozzá még az SZLC elnöke, aki ekkor még nem tudja, hogy mit játszott a Százhalombatta focicsapata a Tököl elleni NB III-s mérkőzésen.
Azt már az előbbiekkel teljesen egyetértve én teszem hozzá, hogy döntetlent, illetve, hogy ezt a színes sportprogramot jövőre is meg kellene ismételni, ez ugyanis szent meggyőződésem, hogy rólunk, nekünk és értünk szól, azaz a jó értelemben vett lokálpatriotizmusról. A Battai Napok lényege pedig pont ez, és az pedig csak külön öröm, hogy fókuszba került a sport, amely egyaránt kulcs a dicső múlthoz, az egészséges jelenhez és a közös összetartó jövőhöz is.
Á! Feladom. Ezt nem lehet így elmondani, ezt komolyan gondolom, át kell élni! Jellemzőként a verseny presztízséről elég legyen annyi, hogy a győztes az a Török Antal lett, aki elmesélte nekem, hogy tavaly csak véletlenül, a kezdés után egy órával jött ki horgászni, most viszont a világért el nem mulasztotta volna ezt a négy óra izgalmas nyugalmat, no és a két-két és fél kilós amurokat sem. Jó volt beszélgetni ugyanitt egy középkorú asszonnyal (itt nemcsak a férfiak a nagy ho-hók!) Juhász Mihálynéval is, aki érdekes módon épp egy betegséget követően ragadt először botot tizenkét esztendővel ezelőtt. Az ő példája is bizonyítja tán, hogy a jó levegőn, a természet által erősebbek lehettünk, mint a négy fal között, és ehhez bizony a sport, a szabadidő hasznos eltöltése lehet a kapocs. Ugyanilyen kapocs persze a sport, a régmúlt és a jelen között is, mert ugyan ki ne emlékezne például történelmi tanulmányaiból arra, hogy egykoron ellenségeink így imádkoztak, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg uram minket”. Nos, elnézve a százhalombattai tinédzserek érdeklődését az íjászbemutató iránt, feltűnt, hogy milyen sok szempárban villant meg az ősi tűz, még ha a kezük sutábban is mozdult, mint elődeinknek. A sport kapcsolatok megerősítését is szolgálta ezen a szeptemberi hétvégén. Testvérvárosunk, Sannazzaro küldöttsége valószínűleg sokáig emlegeti majd a battai tenyereseket, fonákokat és rövidítéseket.
És akkor még nem is említettem a kispályás labdarúgó tornát, a pénteki „Mozdulj” elnevezésű futást és gyaloglást, amelyek mind-mind felállásra késztették az otthoni karosszékből a városlakókat. Az igazán nagy durranás azonban kétségkívül az iskolások vetélkedője volt, hiszen erre zsúfolásig megtelt a sportcsarnok a Városi Szabadidő Központban. A gyerekekkel együtt eljöttek a szülők, a nagyszülők, valamint a rokonok, a jó barátok és az ismerősök is, hogy lássák kedvenceiket, és hogy szurkolhassanak nekik. A fantasztikus buzdító légkör tehát már az elején adott volt az ifjú sportolók számára, és hogy ez milyen életre szóló élményt jelent, arról az egyik szervező testnevelő tanárral, Pogány Lajossal váltottam néhány szót. „Ez az a közösségi hatás, amely a mai iskolarendszerből sajnos szinte teljesen eltűnt, pedig nagy szükség lenne rá!” A tanár úr egyébként úgy véli, hogy nem szégyen visszanyúlni a régi jól bevált módszerekhez, hiszen sokakban ez egyrészt nosztalgiát kelt (voltak, akiket a vetélkedő Rózsa György hajdani népszerű televíziós műsorára emlékeztetett, másoknak a „Belépés csak tornacipőben! ”, „illetve a Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni?” című legendás médiaprodukciók ugrottak be az esemény kapcsán), másrészt a gyermekek manapság is határtalanul élvezik a játékos megmérettetést. „Ugyanakkor pedig véresen is komolyan veszik a sportot, magát a küzdelmet, amely, mint tudjuk – teszi még hozzá a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola pedagógusa – nemesít”.
Hasonló álláspontot képvisel Mester Emil is, akivel a nézőtér bejáratánál futottam össze: „Csak meg kell nézni a piros, kék, sárga és fehér pólóba bújt gyermekeket, hogy mennyire igyekeznek, hogy hogyan váltanak és örülnek osztálytársuk, illetve iskolájuk győzelmének. Hogy milyen akarással hajtanak még a harmadik helyért is!” A VSZK vezetője mosolyogva mondja: ” Itt nincsenek vesztesek, csak győztesek, beleértve a szülőket is, akik élesben láthatják csemetéiket, azok tanárait, és képet alkothatnak a városi közösségről is. Arról nem is szólva, hogy szórakozás közben ők is kedvet kaphatnak a sporthoz, és egy ilyen esemény kapcsán alkalom nyílik egymás közt egy kis baráti, szomszédi, munkatársi beszélgetésre is. Ez a négy helyi általános iskola közötti sportvetélkedő telitalálatnak bizonyult, ugyanis még inkább összehozta a battaiakat” – fűzi hozzá még az SZLC elnöke, aki ekkor még nem tudja, hogy mit játszott a Százhalombatta focicsapata a Tököl elleni NB III-s mérkőzésen.
Azt már az előbbiekkel teljesen egyetértve én teszem hozzá, hogy döntetlent, illetve, hogy ezt a színes sportprogramot jövőre is meg kellene ismételni, ez ugyanis szent meggyőződésem, hogy rólunk, nekünk és értünk szól, azaz a jó értelemben vett lokálpatriotizmusról. A Battai Napok lényege pedig pont ez, és az pedig csak külön öröm, hogy fókuszba került a sport, amely egyaránt kulcs a dicső múlthoz, az egészséges jelenhez és a közös összetartó jövőhöz is.
