E helyen igyekezni szoktam igényes, magas irodalmi, vagy legalább ismeretterjesztő értékkel bíró, alkalmanként akár irodalmi Nobel-díjas műveket bemutatni az Olvasónak. A mostani könyv valójában nem szépirodalmi értékei miatt érdemes a figyelmünkre. Szerzője százhalombattai. Most, 65 éves nyugdíjasként adódott ideje és lehetősége, hogy élete morzsáit egybeseperje. Könyvét teljesen önállóan, a maga örömére, és reményei szerint mindannyiunk - különösen az ifjúság - okulására írta.

Mint fent említettem, nem az irodalmi igényesség a legfőbb erénye, hanem éppen egyszerű közvetlensége. Bátor őszinteséggel mondja el például, hogyan élte meg ’56-ot. Korosztályából bizonyára mások is tapasztaltak ijesztő fonákságokat, mások is láttak ártatlan embereket halálra váltan félni, de valahogy ez a fele a történetnek mostanában nem olyan "divatos". Matusz Gyula viszont ’56-nak köszönhetően lett "az utolsó pacifista, humanista a mai napig." Könyvéből az is kiderül, hogy őszinte ártatlansággal hisz a demokráciában és a szólásszabadságban. Nem szépítget, nem kerülget, és nem akar megfelelni a tömegízlésnek, amikor a ma aktuális politikai szereplőkről alkotott véleményét taglalja.

"Curriculum vitae"-t nem is szabad, nem is érdemes és valószínűleg nem is lehetséges távolságtartással megírni.

Matusz Gyula könyve olyan, mintha leülnénk vele és egy palack borral a kerti asztalhoz, és hagynánk, hogy meséljen: gyerekkorról, katonaságról, munkáról, családról és sok-sok fociról. "Jókedvvel, bőséggel", szabadon ömlik belőle a szó.