Magyarországon jelenleg 160 kórház működik és tízezer lakosra átlagosan 44 kórházi ágy jut. Európai viszonylatban tehát rendkívül magasnak tűnik az ellátottság, hiszen az általunk fejlettebbnek tekintett országokban általában 120-130 ezer lakosra jut egy 300-350 ágyas kórház. A hazai területi lefedettség viszont nem egyenletes, ugyanis vannak olyan régiók, ahol 30 ezer lakosra jut egy kórház, azaz az egész egy nagy ráfizetést termelő luxuslétesítmény. Ezzel szemben viszont vannak olyan területek – mint például a miénk, ami felöleli Érdet, Diósdot, Százhalombattát, Tárnokot, Sóskutat, Ercsit, Martonvásárt, Ráckeresztúrt és Pusztazámort -, ahol semmi sincs és a legközelebbi ispotály eléréséhez is minimum egy fél napos kirándulást kell szervezni. A probléma akut és immáron huszonöt éve irritálja az itt élőket, mégpedig oly annyira, hogy elfogyott a türelem és az elkövetkező országgyűlési és helyi szintű kormányzati ciklus szereplőinek megítélése alapvetően az ez irányú cselekvéseiktől fog függeni.
Az internetről nyerhető információk szerint a fentebb definiált régiónk állandó lakossága kb. 130 ezer fő és 70-80 háziorvosi körzettel, továbbá két komolyabb szakorvosi rendelőintézettel (Érd, Százhalombatta) rendelkezik; a többi település egészségközpontjai inkább háziorvosi rendelő jelleggel bírnak. A szakorvosok többsége a fővárosból ingázik. Az itt lakók járulék- és adófizető képessége az országos átlag felett van, azaz az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) 1.360 milliárd forintos büdzséjéhez körzetünk legalább 20 milliárd forinttal járul hozzá, miközben szerencsés esetben visszakapunk 3-4 milliárdot. A különbség tehát 16 milliárd forint, azaz huszonöt éve nettó befizetők vagyunk, és mi finanszírozzuk az egyéb körzetek presztízs egészségügyi intézményeit. Gondoljunk ebbe bele; ez azt jelenti, hogy csak az elmúlt tíz évben mai értéken véve legalább 150 milliárd forintot vett el tőlünk az OEP és ezzel tömködte másutt a lyukakat.
Ez így nem mehet tovább! Mondjuk ki nyíltan: az OEP büdzsé ránk eső részének a 75-80 %-ra a továbbiakban igényt tartunk, és nem érdekel minket más körzetek nyomora. Továbbá határozottan tudatosítsuk másokban, hogy csak akkora egészségügyi intézményhálózatot tartsanak fenn, amit az adott körzet az adó- és járulékbefizetéseiből el tud tartani.
Akkor most nézzük, hogy mire is van szükségünk és az mennyibe kerül. A magunk részéről egy 300 ágyas "általános" rendeltetésű kórházban gondolkodunk 8-10 gyógyító osztállyal. Természetesen a gyógyító osztályok száma alapvetően orvos-szakmai probléma, de a gazdaságossági szempontok sem hagyhatók figyelmen kívül (például felesleges egy külön idegsebészet, amikor a fővárosban van egy erre szakosodott intézmény). A lényeg az, hogy legyen szülészet-nőgyógyászat, általános belgyógyászat, sebészet és traumatológia.
Kalkulációink szerint egy 300 ágyas kórházhoz 600-650 fős szakképzett személyzet szükséges. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt a létszámot a körzetünk maradéktalanul biztosítani tudja, ugyanakkor a főváros közelsége garanciának tűnik arra, hogy ebből a szempontból nem lesznek komolyabb problémáink. Ezzel egyidejűleg viszont járulékos terhek is jelentkezni fognak – például az orvosok letelepedési támogatása (lakáshoz juttatása) -, de ezekkel a jelen írásunkban nem foglalkozunk.
Egy 300 ágyas kórház létesítéséhez hozzávetőleg 25-30 milliárd forint tőke szükséges. Ebből az épület beruházást 3-4 milliárdból meg lehet úszni, a többi a berendezés, az orvosi műszerek és felszerelések. A kórház működési költségeit és ráfordításait – benchmark összehasonlítás alapján - olyan 8-10 milliárd forint / év nagyságra becsüljük. Ezen a helyen lényegesnek tartjuk rögzíteni, hogy a majdani kórháznak olyan gazdálkodási formában kell működnie, ami lehetőséget biztosít mind az ÁFA visszaigénylésére, mind pedig az amortizáció költségként való elszámolására.
Akkor tehát nézzük az egyenleget. Az egyik oldalon áll régiónk évi 16 milliárd forint nettó befizetése, a másik oldalon pedig – ha az állam most és azonnal kielégítené a követelésünket - egy egyszeri 25-30 milliárd nagyságú beruházás, majd ezt követően évi 8-10 milliárd működési költség és ráfordítás. Ez azt jelenti, hogy egyrészt valamit visszakapnánk a korábban említett 150 milliárd túlfizetésünkből, másrészt a központi egészségügyi kormányzat továbbra is évi 6-8 milliárd forint nettó bevétellel kalkulálhatna a régiónkból. Ha az állam és annak elkülönített pénzügyi alapja (az OEP) racionálisan gondolkodna és tevékenykedne, akkor ezt az üzletet velünk megkötné – de nem fogja. Ezzel pedig el is érkeztünk a "ki fizeti a révészt" problémaköréhez, azaz ki fogja állni a beruházási kiadásokat.
A probléma kézenfekvő megoldási változata az, hogy fizessen az állam. Amint már említettük, nem fogja, legfeljebb a következő kormányzati ciklus végén fog valami halvány ígéret elhangzani, amit természetesen nem lehet majd komolynak tekinteni. Miért van ez így? Azért, mert az egészségügy területén rettenetesen erős politikai és üzleti lobbyérdekek működnek és mindig lesz valamilyen nyomós ok arra, hogy az éppen felszabaduló 1-2 milliárdot valami másra fordítsák. Ne feledjük el, hogy az egészségügy – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – egy hatalmas üzlet a benne szereplők számára. Az ágazatban évente hozzávetőleg 2.500-3.000 milliárd forint forog (az OEP kassza idén 1.360 milliárdos és azért mi is fizetünk még a gyógyszertárakban, a fogorvosnál, stb.), ami a Bruttó Hazai Termék (GDP) 9-11 %-a. Egy ekkora pénzforgalom esetében gyermeki naivitás azt hinni, hogy itt bármi is ingyen van és olyan fogalom, hogy "profit" nem létezik. Ez utóbbival egyébként nincs is bajunk, csak az a szomorú, hogy ebben a rendszerben egyedül a végfogyasztók, azaz a finanszírozó lakosság érdekeit nem védi senki sem, ugyanakkor az egyes lobbycsoportok a saját érdekeiket mindig képesek úgy beállítani, mintha azok azonosak lennének az átlag honpolgáréval. Zárva ezt a gondolatsort; ha az elkövetkező 2-3 évben az államtól valamit is kapni akarunk, akkor esetenként a gorombaság határát súroló hangvételtől sem szabad visszariadnunk.
A beruházás következő potenciális finanszírozója: a pénzügyi vagy szakmai befektető. Ami a hazai befektetőket illeti; nos, az elmúlt években láttunk már csodákat. A hazai befektető üzemeltetésre nagyon szívesen és boldogan átvesz egy már működő objektumot, de eléggé kétséges az, hogy egy hosszú távú beruházás céljára akár csak 1 millió forintot is le tudna tenni az asztalra. A külföldi befektetők esetében pedig elrettentő erővel hat a két évvel ezelőtti 1 eurós népszavazásunk sikeres és eredményes abszolválása. Ha esetleg mégis fellelhető egy hajlandóságot mutató invesztor, akkor legyünk azzal tisztában, hogy részéről a költségágon vagy osztalékágon realizált és dollár alapon számított tőkearányos évi 8-10 %-os megtérülési ráta egy nyitó tárgyalási pozíció lesz; ezt pedig a project messze nem bírja el.
A következő potenciális forrást az EU támogatások képezik. Ugyan az EU ilyen célra szívesen ad, de két hátulütő azért létezik. Az első: a támogatás legfeljebb a teljes bekerülés 1/3-a, azaz ahhoz, hogy kapjunk 10 milliárdot, az asztalra ki kell pakolnunk 20 milliárdot és egy oly üzleti tervet, amit igazi szakemberek fognak apró darabokra szedni. A második gond az, hogy itt bizony utófinanszírozás van, azaz előbb kell kifizetnünk 30 milliárdot és majd utólag kapunk vissza 10 milliárdot. Ez a megoldás viszont egy átmeneti banki finanszírozást igényel, aminek költsége jelen esetben nem tíz fillér. Összegezve: az EU támogatásokkal kalkulálhatunk, de csak akkor, ha a saját erő nagy valószínűséggel előállítható.
Az utolsó és valószínűleg az egyetlen komolynak tekinthető finanszírozó a régió lakossága az önkormányzatokkal együtt. Nézzük, milyen anyagi lehetőségeink vannak, miből teremthetjük elő a forrásokat:
- az érintett önkormányzatok drasztikusan csökkentik a működési és egyéb beruházási kiadásaikat, racionalizálják az intézményhálózatukat, majd a megtakarításokat egy elkülönített alapba helyezik. No, ebből óriási sírás-rívás lesz, de összességében évi 1-2 milliárd összejöhet;
- az önkormányzatok a tulajdonukban álló gazdasági társaságokat ésszerűbb gazdálkodásra kényszerítik és a keletkező profitot valamilyen módon elvonják. Megítélésünk szerint ebből olyan évi 300-400 millió forint összeizzadható a közüzemi díjak emelése nélkül is;
- az önkormányzatok a vagyonelemeik egy részét értékesítik és a befolyó összeget a kórház részére elkülönítik. A kérdés itt az, hogy van e még mit eladni;
- az önkormányzatok hosszúlejáratú, minimum 8-10 éves futamidejű kötvényt bocsátanak ki. A megoldás járható, de nagyon át kell gondolni és csak a szükséges tőke egy kisebb hányadára szabad ezt alkalmazni, ugyanis a kamatokat és a felvett kölcsöntőkét előbb-utóbb vissza kell ám fizetni;
- az önkormányzatok a vállalkozásokra és a lakosságra a helyi adók keretein belül a maximális mértékű adókat vetik ki. Ahogy elnézzük Diósd, Érd és Százhalombatta egyes körzeteit, például az ingatlanok értékalapú megadóztatásának jogcímén is szép summát lehetne kasszírozni, mindenesetre a helyi adók ágán olyan évi 500-600 millió adótöbblet összekaparható. A gond itt az, hogy az a polgármester, aki ezt meglépi, az azonnali keresztre feszítést kockáztatja, míg boldoggá csak a kórház megnyitását követően fogják avatni;
- a lakosság az államnak fizetett adójának 1 %-át az e célra létrehozásra kerülő közhasznú alapítvány számára az adóbevallásának leadásakor felajánlja. Ebből évente hozzávetőleg 150-200 millió forint összejöhet.
Az erőforrások fenti számvetéséből látható az, hogy ha az államra alapvetően nem számíthatunk, akkor egy legalább 3-4 éves felhalmozási periódus és népszerűtlen intézkedések meghozatala előtt állunk, de hát valamit valamiért. Ezen periódus alatt reálisnak tűnik egy 6-8 milliárd forint nagyságú beruházási tőke felhalmozása, ami már alapot nyújthat a továbblépéshez. Ha időközben az állam is meggondolná magát, az már egy extra haszon. Mindenesetre célszerű lenne, ha a régió önkormányzatai már most leülnének és tisztáznák azt, hogy ki mit vállal és hogyan, mert ha erre nem kerül sor, akkor jobb, ha keresünk egy fát, arra felmászunk, és kitátott szájjal várjuk a sült galambot, hátha berepül.
Rákos Péter (MDF, Százhalombattai Alapszervezet), Turczer György (MDF, Érdi Alapszervezet)
