- Látványos volt, amikor a Duna elkezdett szennyeződni?
- Igen. A kátrány jelezte a bajt először, a hatvanas évek legelején, amikor a budapesti üzemek mindent oda ürítettek. A nagypapám panaszkodott, hogy a halak olajosak, kátrányosak. Még a 90-es évek elején is sok volt a szennyeződés, de mostanra úgy látom, már egy kicsit tisztább a víz. Mivel itt születtem és nőttem fel, gyerekkorom óta bennem van, hogy óvni kell a természetet. Ezt próbálom átadni a gyerekeknek is.

- Milyen volt az óvárosi gyerekkor?
- Négy család lakott egy udvarban, minden reggel kisütöttek nekünk egy hatalmas lángost a kemencében az unokatestvéreimmel gőzölgő kakaóval ettünk meg. Nagyon szerető családban nőttem fel. Mivel nem volt óvoda, két évesen az öt évvel idősebb bátyámmal, Lacival maradtunk otthon. Tíz éves koromban megkaptam a cetlit, hogy mit kell főzni, és mire hazajöttek a szüleink, bevásároltam, megfőztem a leírás alapján. Már kisgyerekkoromban tudtam, hogy tanár akarok lenni. Azt játszottam, hogy tanítom a többieket. Táblám volt, magyaráztam. Sokat mesélek a tanítványaimnak a múltról, alig hiszik el, hogy negyedikben, Vas Eta néni osztályában ötvennégyen ültünk a tanteremben, a mai szerb klub épületében. Nagyon nagy dolog volt, amikor megépült az 1-es iskola.

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jelentkeztem, de amikor édesanyám meghalt közlekedési balesetben, láttam, hogy nem hagyhatom magára édesapámat, és az anyagiak is gondot jelentettek, így kimaradtam az egyetemről. Az érdi ófalusi iskolában kaptam munkát képesítés nélküli tanárként, rögtön egy 8. osztály második félévét bízták rám, továbbtanulással együtt. Akkor és ott jöttem rá, hogy szeretem a kihívásokat és tényleg tanítani akarok. Sokat tanultam az igazgatómtól, Bokor Gyulától. Ennek az indíttatásnak köszönhető, hogy harmincöt éve vagyok a pályán, és mindennap boldogan jövök be az iskolába.

Munka mellett fejeztem be a tanulmányaimat a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Az érdi iskolában ismertem meg a férjem, harmincnégy éve vagyunk házasok. Elkísér az osztálykirándulásokra, erdei iskolába, táborba, ismeri a tanítványait.
Mióta a fiaink megnősültek, magunk osztjuk be az időnket, el tudunk menni egy-egy hétvégi kikapcsolódásra, színházba, kirándulni, amit nagyon szeretünk. Ha kinézek egy helyszínt osztálykirándulásra, vagy erdei iskolára, mindig bejárjuk előtte a férjemmel.

- Hogyan került Érdről Százhalombattára?
- A GYES után a városban kerestem munkát. Az 1-es iskolába szinte hazaérkeztem egy nagyon jó tantestületbe, a régi tanáraim közé. Nagyon kötődöm ehhez az iskolához, magaménak érzem. Minden osztályommal kitalálok valamit, amivel szebbé, jobbá tehetem: sövényt, virágoskertet, színes folyosót. A gyerekeknek meghatározó, hogy olyan helyre lépnek be, ahol színek, ötletek veszik körül őket. Mindennapi boldogságom, hogy úgy kelek fel reggel, hogy van egy ötletem, amit majd megvalósítok.

Állítólag szigorú vagyok, és sokat követelek az órákon. Szerintem annál nagyobb bűn nincs, mint ha valaki elzárkózik, becsuk minden kaput, amin bejuthatna a tudás. Három évfolyamon tanítom a matematika tagozatosokat, ami nagy felelősség, mert ezeknek a gyerekeknek a továbbtanulási céljaiban is nagy szerepet kap a matematika. Minden osztálynak új tanmenetet írok, tévézés közben mindig jár a kezem, mert szemléltetőeszközöket gyártok. Dominót, társasjátékot, feladatlapokat, előttem olló, ragasztó, egyebek. Ez is része az életemnek.
Két éve az egyik szülő hívta fel a figyelmemet egy országos meteorológiai programra. Sikerült megnyerni a szülőket és a gyerekeket, belevágtunk az egész tanéves projektbe. A sok munka elnyerte jutalmát, mert a nemzetközi mezőnyben abszolút elsők lettünk. Az elmúlt évben elhatároztuk az osztályommal, hogy a lehető legtöbb rajzpályázaton képviseljük az iskolát. Örömmel rajzolnak, ismerkednek különböző technikákkal, nagyon fontos, hogy ki tudják fejezni önmagukat.

- Mitől függ, hogy mennyire összetartó egy osztály?
- Első osztálytól el kell őket egymással fogadtatni feladatokkal, kirándulásokkal, játékokkal, ez a tanító néni feladata. A jó közösséghez nagyon sok programra van szükség. Lehet az színház, társasjáték, vagy farsangi készülődés. A szülőkkel is nagyon fontos a jó kapcsolat, mindig segítenek. Ha erdei iskolába megyünk, a busz meg van rakva süteményekkel, befőttekkel, savanyúsággal.

Minden évben szervezek erdei iskolát, több napos osztálykirándulást. Olyan helyekre megyünk, ahol magunk lehetünk. Horgászunk, ismerkedhetünk az ottani élővilággal szokásokkal, hagyományokkal. Visszahoztam az esti tábortüzes énekléseket, beszélgetéseket, a ki mit tud?-ot, az éjszakai őrséget. Eltűntek ezek a dolgok, pedig a gyerekek most sem mások, mint harminc éve, imádják a tábori hangulatot.

A város születésének 40. évfordulójára kiállítást rendezünk a rajzaikból az iskolában. Lelkesen készülnek, az egyik tanítványom szárított fűszerekből állított össze egy képet. Ettől boldog az életem, hogy látom, miből lesz a cserebogár. Büszke vagyok, ha egy régi tanítványom meghív a kiállítására, vagy elmondja, hogy milyen sikeres üzletember, esetleg műszerész lett.
Vannak olyanok, akik már a gyereküket hozzák ebbe az iskolába, vagy a munkahelyükről járnak ide ebédelni. Büszkén mutatom őket mostani diákjaimnak, és akkor elkezdünk a pályaválasztásról, a jövőről beszélgetni. Nálam ez nemcsak nyolcadikban téma. Megkérdezem tőlük, hogy ha behunyod a szemed, milyennek látod magad 30 évesen? Hova mész dolgozni, van-e családod, milyen a házad? Nemcsak tanítani járok ide, hanem nagyon fontosnak tartom, hogy neveljem is azokat a gyerekeket, akiket a szülők rám bíznak. Sokat kell velük beszélgetni, és erre alkalmat kell teremteni szünetben, tanítás előtt, után.

- Kit szeretne bemutatni az olvasóknak?
- A Leveles házaspárt, Lacit és Ibolyát, akiket példaként állítanék a mai fiatalok elé. Tőlük meg lehet tanulni, hogyan lehet három gyereket nevelni, karriert megvalósítani. Mindemellett még arra is jut idejük, hogy Laci zenél, Ibolya nap mint nap fut, sőt, még most is tanul.