Ezzel a címmel adta közre dr. Götzinger István írását a Százhalombattai Hírtükör húsz évvel ezelőtt, 1990. január 31-én. Az alábbiakban részletet közlünk a cikkből, és arra biztatjuk olvasóinkat, gondolják végig, mi az, ami változott húsz év alatt. Ha pedig úgy vélik, érdemes folytatni a közös gondolkodást a jövő Százhalombattája és Magyarországa érdekében, osszák meg velünk véleményüket az Agora hasábjain! (A szerk.)
"Százhalombattának nincs társadalma és nincs közélete. A város csak az egymás mellett élő lakótelepiek települése. Mert, ha mindent mások döntöttek el helyettünk, ha az itt élőket csak az ipari munkahelyek integrálták, és lakóhelyünkön nem maradtak valódi közös ügyeinek, a társadalom sem tudott megszerveződni. Százhalombattának nincs értelmisége. Csak a vállalatoknak vannak magasan kvalifikált szakemberei, az iskoláknak pedagógusai, az egészségügynek orvosai, a hivataloknak tisztviselői. Mert az értelmiségi nem csak szakértelmiségi, nem csak egy részfunkció megtestesítője a munkamegosztásban, nem csak a technokrata-képző intézmények egydimenziós szakműveltségének hordozója, a technológiai forradalom szolgája.
Az értelmiségi lét csak a civil-társadalmi szerepekben teljesedhet ki, ahol a közösség ügyeinek, a nemzet, az emberiség sorskérdéseinek megvitatásában, az értékek, magatartási normák, az önismeret, a kultúra, az ízlés mintáinak kiformálásában és őrzésében töltheti be társadalmi rendeltetését. Csak e feladatok vállalásával együtt járó erkölcsi emelkedettség tarthat számot a társadalom megbecsülésére.
Az egykor volt falvak gazdakörei, a munkások olvasóegyletei teljesebb és valódibb értelmiségi létet biztosítottak – mert értelmiséginek lenni nem annyira képzettség dolga, hanem inkább a sorsé és a hivatásé.
Az embernek három nagy életfeladata van: 1. a munka, a hivatás; 2. a házasság, a család, az utódok; 3. a társadalom közös ügyei.
A szabadság értelme, hogy az egymás közötti szabad vitákban egyezhessünk meg arról, milyen körülmények között akarunk élni, teljesíteni nagy életfeladatainkat. Hogy szabadon vállalkozhassunk arra, amihez értünk, amire képesek vagyunk. Hogy lehessenek saját magunk által kiformált és másokkal egyeztetett céljaink, és legyen esélyünk céljaink elérésére a munkában, a családban, a közös ügyekben. Hogy céljaink és tetteink legfőbb mércéje mások elismerése, megbecsülése legyen.
Mondhatjuk-e majd egykor, megöregedve, hogy feladatainkat méltósággal, mások elismerését és megbecsülését elnyerve teljesítettük? Hihetjük-e, hogy majd elismernek, megbecsülnek útódaink?
Elég-e az a szabadság, ha munkaidő után bezárkózhatunk kétszobás panellakásainkba, és 8-9 tv-csatorna között választhatunk? Szabadság-e az, ha már az utcára sem megyünk, mert emberi szóra, társakra vágyva hiába bolyongunk e szürke betonsilók között?
Meddig cipeljük azt a terhes örökséget, hogy itt még az emlékezet sem őrzi – a máshol csak felszámolt, elsorvasztott, de már újraéledő – közösségi szervezetek, klubok, körök, egyletek, egyesületek, pártok valaha volt tarka sokaságát.
Milyen esélyünk van arra, hogy ITT, AHOL ÉLÜNK, itt is felépüljön az Új Magyarország? A lelkekben is!"
