„Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. Az enyémnek bizonyosan. Mert az mégsem lehet tanulság nélkül való, hogy míg odakint az utcákon zenével, tánccal, mulatozással köszöntik honfitársaim hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, addig én a Pszichiátriai Klinikán, félelmek hadától ostromolva, félhülyére gyógyszerezve ünneplem a negyvenedik születésnapomat!”

Ezekkel a szavakkal tárja szélesre bejáratát Albert Györgyi az Olvasó előtt, hogy bevezesse egy szűk, zegzugos, kicsit mindenkinek ismerős világba. A ”depresszió” egyik legnépszerűbb szavunk. Aki kívülállóként „ismeri”, inkább csak sejti és féli. Hogy Albert Györgyi könyve őszinte, az nem kérdés, az a minimum. Ami megoszthatja a közönséget, az az a kép - és bár rég hallhattuk, de az a jellegzetes hang - amit a tévéből, rádióból ismerünk. Szép, okos és erős. Ezek a tartóoszlopok dőltek ki alóla szépen sorban, míg végül romjai közt ébredt egy kórházi ágyon. Valamikori energiájából, amivel a rombolásig tombolt, csupán szikrák maradtak, az is leginkább csak a szakembereknek és néhány megmaradt barátnak köszönhetően. „Sztárok! Jó dolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak!” - mondták rá. Albert Györgyi megindult a gyógyulás útján. Megbízható mankójára, az írásra támaszkodva kibotorkált a nap- és reflektorfénybe. Ha nem az lenne, aki, akkor írása valószínűleg az orvosi akták közé simulna különösebb tanulságok nélkül. Ám a Park Kiadó felkarolta az ötletet, lehetőséget adva ezzel arra, hogy annak, aki „benne van” megmutasson egy lehetséges utat a kijárat felé, a kívülállóknak pedig egy ablakot, ahol beleshetnek, hogy ne féljenek.

„Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. Az enyémnek bizonyosan. Mert az mégsem lehet tanulság nélkül való, hogy míg odakint az utcákon ze-nével, tánccal, mulatozással köszöntik honfitársaim hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, addig én a Pszichiátriai Klinikán, félelmek hadától ostromolva, félhülyére gyógyszerezve ünneplem a negyvenedik születésnapomat!”

Ezekkel a szavakkal tárja szélesre bejáratát Albert Györgyi az Olvasó előtt, hogy bevezesse egy szűk, zegzugos, kicsit mindenkinek ismerős világba. A ”depresszió” egyik legnépszerűbb szavunk. Aki kívülállóként „ismeri”, inkább csak sejti és féli. Hogy Albert Györgyi könyve őszinte, az nem kérdés, az a minimum. Ami megoszthatja a közönséget, az az a kép - és bár rég hallhattuk, de az a jellegzetes hang - amit a tévéből, rádióból ismerünk. Szép, okos és erős. Ezek a tartóoszlopok dőltek ki alóla szépen sorban, míg végül romjai közt ébredt egy kórházi ágyon. Valamikori energiájából, amivel a rombolásig tombolt, csupán szikrák maradtak, az is leginkább csak a szakembereknek és néhány megmaradt barátnak köszönhetően. „Sztárok! Jó dolgukban nem tud-ják, hogy mit csináljanak!” - mondták rá. Albert Györgyi megindult a gyógy-ulás útján. Megbízható mankójára, az írásra támaszkodva kibotorkált a nap- és reflektorfénybe. Ha nem az lenne, aki, akkor írása valószínűleg az orvosi akták közé simulna különösebb tanulságok nélkül. Ám a Park Kiadó felkarolta az ötletet, lehetőséget adva ezzel arra, hogy annak, aki „benne van” megmu-tasson egy lehetséges utat a kijárat felé, a kívülállóknak pedig egy ablakot, ahol beleshetnek, hogy ne féljenek.