Érdekes bejelentést tett pár nappal ezelőtt az egyik napilap hasábjain Pesti Imre, a FIDESZ-MPSZ egészségpolitikusa. Állításának lényege, hogy kormányra kerülésük esetén még 2010-ben 200 milliárd forinttal megnövelnék a költségvetés egészségügyi keretét a kórházak és szakorvosi rendelők működőképességének megőrzése érdekében.
Akkor most nézzük a költségvetés számait! Az egészségügyi kassza jóváhagyott kerete 1 376 milliárd forint, aminek forrása egyrészt az egyének és cégek által fizetett egészségügyi járulék (756 milliárd), másrészt a különböző állami adóbevételekből (SZJA, ÁFA, stb.) átcsoportosított 620 milliárd forint – és akkor még nem is beszéltünk pl. az ÁNTSZ vagy a mentőszolgálat fenntartási költségeiről. Az 1 376 milliárd forint a 2010-es teljes költségvetésnek mintegy 10,3, míg a GDP-nek 5,1 százaléka. A költségvetés összes tartaléka 205 milliárd forint, ha ezt idén nyáron benyomják az egészségügybe, akkor semmi sem marad az esetleges egyéb problémák (pl. tervezett adóbevételek elmaradása, hirtelen megugró kiadások, pénzpiaci turbulenciák, stb.) kivédésére. Attól tartok, hogy ha Pesti Imre ígérete megvalósul, az EUR/HUF árfolyam a jelenlegi 270-280-as szintet elhagyva új csúcsokra fog törni.
Térjünk most egy kicsit vissza az egészségügyi kassza nagyságához és összetételéhez! A 756 versus 620 arány meglehetősen goromba mértékű keresztfinanszírozásként értelmezhető. Ez jelentheti azt, hogy – járulék oldalról – olcsóbban kapjuk az egészségügyi ellátást, mint amennyit ténylegesen fizetnünk kellene érte. Megoldás lehet, hogy nosza, emeljük meg a járulékok mértékét és ugyanennyivel csökkentsük az adókat. Praktikusan a jelenlegi járulékok nagyságát közel a duplájára kellene emelni, ami viszont a hazai termelés versenyképességét a padlóra küldhetné.
A fenti aránynak ugyanakkor létezik egy másik olvasata is, mégpedig az, hogy az egészségügyi rendszerünk a strukturális és egyéb problémái miatt évi 620 milliárd forinttal több pénzt nyel el annál, mint amennyit ténylegesen megér. A megoldás útja ez esetben a racionalizálás (pl. országos szinten 160 kórház nagyon sok; a nyugati gyakorlat alapján 80-90 is elegendő lenne, és a felszabaduló orvoslétszámmal erősíteni lehetne a szakorvosi hálózatot).
Hogy a fenti két értelmezés melyike áll közelebb a valósághoz és a megvalósíthatósághoz, nemigen lehet megmondani. Valószínű, hogy az optimum valahol félúton található, azaz járulékemelés adócsökkentéssel és drasztikus racionalizálás. Mindenesetre ne feledjük, az összes állampolgárra kiterjedő egészségügyi ellátás szerte a világban társadalmi igényként merül fel, ugyanakkor költségoldalról mindenhol sorozatos kritikák tárgyát képezi.
