Már hetekkel ezelőtt beszéltek róla, tervezgették, hogy majd milyen lesz… Biztatták egymást, hogy aztán senki el ne késsen, és ennivalót is bőven hozzon mindenki! Aztán eljött a nagy nap, és a Sérültekért Alapítvány fiataljaival pontban 8 órakor kigördült a busz Ópusztaszer felé.
Az idő gyorsan elröppent, és hamarosan felbukkantak a jurták és a skanzen békebeli házikói. Visszazuhantunk az időben, és ez igencsak jólesett. Kirobbanó jókedve kerekedett mindenkinek. Elkezdődött a felfedezés, és mi aztán felfedeztünk mindent.
Lenyűgözött bennünket a jurták belseje, a fából készült motívumok harmóniája, ami minden sátorból visszaköszönt ránk. Jólesett sétálni a tó körül, ahol a természet élővilága ejtett rabul minket. Meleg volt, erősen tűzött a nap, de senki nem panaszkodott. Soha nem éreztem ehhez fogható békét és derűt, amit köztük megélhettem, és azt a fajta természetességet, ahogy szemlélték a körülöttük lévő dolgokat. És még hátra volt a nagy csoda, a Feszty-körkép. Csendben lépegettünk a félhomályban, és egyszer csak elénk tárult. Hihetetlen érzés volt, ahogy birtokba vett bennünket a kép. Egyszerre hatott minden érzékünkre, hiszen hallottuk, láttuk, és szinte már éreztük is. Ott voltunk a csatában, éreztük az üszkös fa illatát. Sámántáncot jártunk a lányokkal, asszonyokkal, és bennünk lüktetett a dob és a lovak patájának hangja, összekeveredve az asszonyok kétségbeesett sikolyával.
Néztem a fiatalok arcát, vajon mit érezhetnek most, mire gondolnak? Olyan csöndesen járták körbe a képet, olyan megfoghatatlan tisztelettel szemlélték, a szemükben ott bujkált az öröm.
Az idő gyorsan elröppent, és már eltelt több hét a kirándulás óta. Túl a csodákon, amit láttam, bennem mégis ezekkel a fiatalokkal átélt közös percek maradtak meg leginkább. Az a fajta hangulat, amit bár rengetegszer kirándultam már, mégsem tapasztaltam. Ahogyan mindenféle kényszer és érdek nélkül figyelnek egymásra. Szinte versengtek azért, hogy a sokszor zötyögős, kátyús úton ki tolja mozgássérült társát, és ha kellett, percenként álltak meg megigazítani társuk lábát, hogy kényelmesen üljön.
Nem fogom elfelejteni a szemüket, ahogy kérdezgették hazafelé: ugye máskor is megyünk kirándulni? Aggódva figyelték az arcunkat, hogy vajon mit fogunk válaszolni.
Kedves fiatalok, azt gondolom, veletek, nektek, értetek érdemes! Köszönöm, hogy ott lehettem!
