Egyedül voltam otthon, már untam a tévét, gondoltam, szétnézek a Piac tér környékén. Elindultam a Kodály sétányon, előttem az úton egy anyuka egyik kezével gyerekkocsit tolt, a másikkal egy 4-5 éves formájú kisfiú kezét fogta, aki, szegény, "örök futásra" volt ítélve, mivel másképp nem tudta tartani az anyukájával az iramot.
Mély tiszteletet ébresztett bennem, mert a futás mellett volt még ereje a másik kezében félig kibontott csokifélét majszolni. Az édesség papírját a Kodály sétány 20. mentén elhelyezett szemetes kosárba akarta dobni - úgy látszik, neki már volt gyerekszobája -, de nem sikerült, mivel az anyuka elrántotta onnan mondván, most nem érnek rá ilyesmire. A papír a kosár mellett landolt. Mivel már úgyis ott voltam, segítettem neki, de annyira sürgős dolga volt, hogy még megköszönni sem ért rá!
Szemben velem két 14 év körüli fiú, nem több fejenként 30 kg-nál, trendi terepszínű ruhában, surranóban (katonabakancs), kapucnis felső, az is orrig lehúzva, szájuk szélén csikk fityeg. Vagyunk páran az utcán, mások is beszélgetnek, de az ő hangjukat az egész sétány hallja.
Ha már máshogy nem veszik észre őket, valahogy fel kell hívni magukra a figyelmet. Két hölgy odébb is húzódik, hogy teret adjon a nagyhangú ifjaknak. Az egyik elég érthetően megjegyzi, hogy mennyire utálja ezeket a vénasszonyokat, mert csak a játszótér környékén tudják sétáltatni a büdös kutyájukat. "Na és mit gondolsz miért volt olyan büdös nálatok, amikor hazakísértelek? Azért, mert pont a játszótérnél léptem bele a kutya sz...ba."
Úgy látszik, közben a szájuk szélére égett a csikk, mert - mintha megbeszélték volna - egyik jobbra, a másik ballra köpte ki. Hirtelen lentebb kellett lépnem, mert a Piac felől két biciklis közlekedett nem kis sebességgel, cikázva felnőttek és gyerekek között.
Hát csak ennyi történt velem a Kodály sétányon kb. 10 perc alatt.
A Kodály egyik lakója
