Egy teljes tanév munkájának esszenciája, a legjobbnak ítélt, a legkidolgozottabbnak vélt produkciók nevezhettek csupán ebbe a parádésnak ígérkező előadásba. Csokorba szőtt vallomást adtak át tanulók és nevelőik arról, hogyan kell a lehetetlent valósággá álmodni, a hátrányokat és a hiányos funkciókat feledtetve a művészet lelket, testet gyógyító eszközeivel esztétikumot nyújtani, érdektelen szépséget varázsolni.

Adni a jót, a legjobbat és a legtöbbet. Köszönni egymásnak és köszönteni egymást, közös élménnyé komponálni azt a szellemi táncot, mely a virtuális valóság szürrealisztikus metszetében kelt életre és sodorta magával túláradó szeretettel a gyermeki és a felnőtt lelket is.

Megtörtént csoda ez, s bizonyítéka a könnycseppek polarizált fénye, mely a színpadon sziporkázó csillagszemekkel perdült táncra a megszenvedett és megharcolt múlt, a sokszor fenyegető és rideg jelen és a távolinak tűnő, de többnyire elérhetetlennek hitt jövő hömpölygő időfolyamában. Dimenziók nyíltak és záródtak, fonódtak egybe.

Létünk egy darabja maradt ebben az egyórai élményben.
Félszegen leejtve a rideg padlóra, koppant a fájdalom, s tudjuk holnap újra velünk kel.