Je t’aime! I love you! Ti amo! Ich liebe dich! Kimi o ai shiteru! Ik hou van je! Így vallják meg szerelmüket a francia, az angol, az olasz, a német, a japán és a holland anyanyelvű emberek. Mi a közös ezekben a kifejezésekben számunkra, akik magyar anyanyelvűek vagyunk? A jelentésük. És ha ezt mondjuk: Szeretlek? Ebben az esetben már nem a szó jelentésére gondolunk, hanem az érzésre, amely köteléket fon köztünk és egy másik ember között. Ez a példa csak szerény illusztrációja Széchenyi István gondolatának, mely szerint: „Nyelvében él a nemzet.”
Sok találó megfogalmazás született már a nyelvről, a nyelv és az ember, a nyelv és a nemzet kapcsolatáról. Filozófiai rendszerek, tudományok épültek a nyelvre. Minden gondolkodó fő érzi és tudja, hogy nyelvünk minősége döntően befolyásolja életünk minőségét. Mindig voltak megszállott nyelvőrzők és nyelvápolók, akik az emberhez méltó, minőségi nyelvhasználatért szót emeltek. És voltak nyelvújítók is, akik gazdagabbá akarták tenni a nemzet nyelvét, ezáltal magát a nemzetet is. Kazinczy Ferenc jutott a legmesszebbre közülük. Herder híres jóslata a magyarság és a magyar nyelv eltűnéséről fölrázta az egész korabeli értelmiséget, sokakat cselekedetre is késztetett. Kazinczy cselekedete történelmi jelentőségű és példaadó lett az utódok számára is. Új magyar szavak röppentek ki szobájából, mint a postagalambok, szerte az országba. Ítéletei költői pályák sorsáról döntöttek. Célja az volt, hogy a magyar írók és beszélők szava a korábbiaknál tisztábban szóljon. Méltó megemlékezésnek tartom, hogy születésének 250. évfordulóját, 2009-et, a Magyar Nyelv Évének nyilvánították.
A nyelveknek sorsuk van, mint az embereknek. Életük – a beszélőkéhez hasonlóan – korszakokra tagolható. A magyar nyelv is nagy utat tett meg a Tihanyi Alapítólevéltől a világháló és az információs társadalom koráig. Folyamatosan változott a nyelvtani szerkezete, a hangállománya, szavak születnek és szavak vesznek feledésbe napjainkban is, és a szavak jelentése is időről időre változhat. Számtalan példát lehetne említeni a nyelvi és jelentésbeli változás természetes folyamatáról. Ennek a természetes folyamatnak adott hatalmas lökést a Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás. Új szavak kerültek be a köztudatba – szóképzéssel, régi kifejezések felújításával, idegen minta szerinti tükörfordítással, nyelvjárási szavak elterjesztésével, illetve egy általánosan elfogadott irodalmi és köznyelv megteremtésével. Mint minden újításnak, ennek is voltak ellenzői, ahogy a támogatók között is voltak kisebb-nagyobb nézetkülönbségek, de Kazinczy álma a tiszta magyar nyelvről végül megvalósult.
Kazinczy Ferenc olyan igazságokat fogalmazott meg némely epigrammáiban, amelyek örökérvényűek. Ilyen például talán leghíresebb két sora, A nagy titok: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” Magas rangú embereknek ki kellene tenniük az íróasztalra. A Tövisek és virágok másik közismert darabját pedig így kezdi: „Szólj! s ki vagy, elmondom.” Ennek igazságát a saját életemben is időről időre, találkozásról találkozásra megtapasztalom. Beszél az emberről, ahogy az ember beszél.
A Tihanyi Alapítólevélről szóltam az előbb. Hogy anyanyelvünk ne jusson vissza arra a szintre, amit első szórványemlékünkben láthatunk: elszórt magyar szavak és ragok szintjére az idegen nyelvű szövegben, ma is szükség van a nyelv elszánt őrzőire a strázsán, akik el tudják választani a töviseket a virágoktól, akik rugalmasan fogadják az új, főleg fiatalok alkotta leleményeket, tiszteletben tartják a különböző társadalmi rétegek sajátos szókészletét, valamint az itt-ott még föllelhető nyelvjárásokat, mert ezek teszik színessé, élővé a magyar nyelvet. Ahogy Kazinczy írta: „A nyelv olyan, mint az ég a maga egymásba futó színeinek gyönyörű játékával.”
(A Magyar Nyelv Éve alkalmából 2009. szeptember 18-án Pomázon rendezendő konferenciára írt beszéd rövidített változata.)
