Augusztus 24-vel befejeződött az Amerikai Egyesült Államokban az a roncsautó-program, amit az Obama kormányzat kezdeményezett az eladatlan gépjárműkészletek csökkentése érdekében. A programban csak olyan gépjárművek vehettek részt, amelyeket belföldön állítottak elő. Minden egyes gépjármű esetében a magánszemély vásárló 4.500 USD árkiegészítést kapott, de csak abban az esetben, ha a vásárlással egyidejűleg leadott egy, a tulajdonában álló és tíz évnél régebbi gyártású autót. A kampány során 690.000 új autó talált gazdára, ami a költségvetésnek 2.880 millió dollárjába került.
Az első értékelések szerint a program eredménye annyi, mint halottnak a csók. Miért? Az történt ugyanis, hogy a vásárlók csak néhány márkát (Ford Focus, Ford Escape, stb.) részesítettek előnyben, míg például a Chrysler márkáinak az értékesítési volumene tovább csökkent. A keresett típusok árai ezzel egyidejűleg 15-20 %-kal növekedtek és az autókereskedők haszna 460 USD/db-ról átlag 760 USD/db-ra nőtt. Az említett népszerű márkák raktárkészletei hamar kifogytak és a gyártósorokat ismét be kellett indítani; a gyártók szerint a következő hónapokban – a kereslet várható drasztikus visszaesése miatt – jelentős leállási költségek fognak náluk felmerülni. A megsemmisítésre leadott gépkocsik bezúzására zömében már „kibelezett” állapotukban került sor, azaz valahol „út közben” a használható alkatrészek megkezdték önálló életüket az ottani feketegazdaságban. Mindez pedig az adófizetőkben kb. 3 milliárd dollárjába került – ennyivel nőtt az államadósság - úgy, hogy igazából csak néhány vezető autókereskedő járt jól.
Látszik tehát, hogy ha az állam közvetlenül beleavatkozik a gazdaság reálszférájának a folyamataiba, akkor az eredmény gyakorta pont az ellenkezője az elvártnak. Tegyük hozzá, hogy az amerikai politikus egy olyan emberfajta, amelyik a saját népszerűségének a megszerzése és megtartása érdekében imád az adófizetők zsebében kotorászni és a közpénzeket herdálni. Persze nem tudom; léteznek ilyen politikusok Európában is?
