„Ajánlom ezt a könyvet barátaimnak, akikkel 1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk” – írta Cseh Tamás könyve elejére. A dalok, amik ismertté tették, Bereményi Géza szövegei mind mélyen budapesti történetek. Cseh Tamás is élete nagy részét a fővárosban töltötte, de amikor csak tehette futott a Bakony rengetegébe „indiánosdit játszani”. 1968-ban írt egy könyvet is kalandjairól, amiket a Teton-törzsbéli hunkpapa nemzetség ifjú tagjaként élt át. Vadászatokról, harcokról és szertartásokról részben pontos néprajzi és történelmi adatok alapján, részben gazdag fantáziájával továbbszínezve a képeket. Aztán hosszú évtizedekig hánykolódott a kézirat, szerzője néhol átírta, máshol kiegészítette és számtalan illusztrációt készített hozzá. Végül 1997-ben jelent meg először.

„Megtanulta már, hogy a kimondott szavak díszei az embernek” – gondolja Égő Mokaszin, miközben legszívesebben gyorsan eldarálná, hogy fehér embert látott a hegyekben. Cseh Tamás a klasszikus indián-könyvek stílusának megfelelően nyugodtan, némi távolságtartó nyelvezettel beszél az izgalmas vadászatokról, a véres leszámolásokról, a veszélyes kalandokról. Aprólékos, képszerű leírások mutatják meg a Vidrák Völgyének hegyekkel, folyókkal, szakadékokkal szabdalt vidékét. Az egész történet hömpölygően meseszerű, és szinte kézzelfogható a benne feszülő félelem, fájdalom és szeretet.

Hogy honnan tudhatott ennyi érzékeny titkot Cseh Tamás az indiánok gondolatairól, kapcsolatairól, érzéseiről? Talán úgy, ha ő maga is köztük élt az 1800-as években. És merre tarthat most? Kívánunk neki olyan ösvényt, amin könnyű a járás!