- Gondolom, május 7-e, a Honvéd-Hargita elleni meccs időpontja fekete napként vonult be emlékezetébe. Tudom, hogy egészen az utolsó pillanatig reménykedett a csodában.
- Valóban így volt, hiszen egy éve Békésen, a záró fordulóban már átéltem a csodát. Akkor Balázs Tibor utolsó másodpercben dobott góljával egyenlítettünk, és bennmaradtunk. Most is bíztam a játékosokban, pláne az után, hogy Sótonyi László vezetőedző alaposan összekapta őket. A play-offra már érezhetően egy más felfogású együttes jött ki. Persze, tisztában voltam a realitásokkal, de ha a solymáriakat legyőztük volna idehaza, akkor - ezt most is tartom – talán még fordulhatott volna a kocka.

- Való igaz, hogy az áprilisi és májusi találkozókon már látszott, hogy akart a csapat, de szerintem túl későn és görcsösen. Mi a véleménye erről?
- Nagyjából egyetértek ezzel a felvetéssel, de ez lényegesen több és összetettebb okra vezethető vissza. Az egyik, hogy nagyon mély hullámvölgybe került a gárda. A rengeteg vereség után a pesszimizmus lett úrrá az öltözőben. A szezon elején ráadásul a háttér sem volt teljesen stabil, sokan eligazoltak, a helyükre azonban nem érkeztek meghatározó kézisek. Igazi erősítésre csak tavasszal volt mód az addigra már jelentősen beszűkült játékospiacon. Azt hiszem, ilyen rövid idő alatt nem tudott kellően összecsiszolódni a gépezet. Elsősorban ez pecsételte meg a sorsunkat. Ezzel együtt az új elnökség Sótonyi Lászlóval együtt mindent megtett, hogy sikerüljön a tűzoltás, és megmaradjon az NB I-s tagság, de talán túl nagy volt a teher, és ezt nem tudta a csapatból mindenki kellőképpen feldolgozni és kezelni.

- Miért csak márciusban váltottak edzőt?
- Ebbe nem szívesen mennék bele, egyrészt, mert Molnár József korábban rendkívül sokat tett a százhalombattai kézilabdáért, másrészt utólag könnyen okos az ember. Maradjunk annyiban, hogy talán a téli szünetben szerencsésebb lehetett volna a váltás. De ez már történelem, szerintem sokkal inkább előre kell nézni.

- A nyíregyházi és a szigetvári találkozókkal valóban lezárult egy korszak, új időszámítás veszi kezdetét, méghozzá a második vonalban. Hogy hogyan tovább? Kikkel képzelik el a jövőt?
- Tragédia nem történt, nem szűnt meg az egyesület, és sok patinás klub került már hasonló helyzetbe, az NB I/B-be. Említhetem például a Komlót, a Békést, vagy épp a Szigetvárt, amely tavaly ugyanúgy bennmaradt, mint mi, mostantól pedig hozzánk hasonlóan az lesz a célja, hogy minél előbb visszakerüljön a legjobb tizenkettő közé. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem lehetetlen feladat. Én ugyanis változatlanul bízom a partnereinkben, remélem, hogy a kézilabdázóink java sem igazol el, és meg tudjuk tartani az értékeinket. Persze, aki persze úgy gondolja, hogy máshol kolbászból van a kerítés, és távozni szeretne, az elé nem gördítünk akadályt. Különben is, jöjjenek a sikeréhes fiataljaink! Most bizonyíthat az utánpótlás.

- Ha már az értékeket említette, mi a helyzet Sótonyi Lászlóval? Megy, vagy marad?
- Szeretnénk, ha maradna, és visszavezetné a Battát az élvonalba, de ez után ülünk majd csak le igazán komolyan beszélgetni. Meg kell ismernünk az ő álláspontját, elképzeléseit és igényeit is, hiszen kettőn áll a vásár.

- Úgy hallottam, hogy szóban már megegyeztek.
- Ez így van, de én csak nyugtával szoktam dicsérni a napot.

- A csapat mellett jóban-rosszban kitartó szurkolók némelyike már megtalálta az ürömben az örömet. Mint mondják, mostantól legalább nem a százhalombattai kézilabda-csapat tölti be a pofozógép szerepét. Várhatóan sokkal többször fog nyerni az ősztől, mint eddig az NB I-ben.
- Számomra ez elég sovány vigasz. A győzelemnek mindig tudok örülni, de az NB I azért egészen más dimenzió. Minél előbb vissza kellene küzdeni magát az együttesnek, és ehhez minden segítséget előre köszönünk. Apropó köszönet! Itt ragadom meg az alkalmat, hogy az egyesület nevében hálánknak adjunk hangot Százhalombatta Önkormányzata felé, és külön köszönjük a helyi média pozitív hozzáállását is.