Azt, hogy Ferenc pápának van humora, eddig még csak nem is sejtettem. Alighogy leszállt a repülőgépről, megkérdezte az őt fogadó delegáció tagjaitól: "Miért fogunk magyarul beszélni a mennyországban?" Aztán a tréfának szánt kérdésre ő maga válaszolt: "Mert egy örökkévalóságig tart megtanulni." Van humora, s van tartása is, a becsület pedig úgy diktálja, hogy mi is tárgyilagosak legyünk vele. A rövid pápai látogatás is elegendő volt ahhoz, hogy meggyőződhessünk róla: Ferenc pápa lényegesen emberibb és humánusabb annál, mint amilyennek a világsajtó eddig bemutatta. S legfőbbképpen pedig: konzervatívabb. A teremtés rendjét véletlenül sem értelmezi azzal a fajta szabadossággal, mint ahogyan azt sokan híresztelik róla. A házasságot olyan szentségnek tartja, mely csak férfi és nő között jöhet létre. Ez örvendetes. Ám az mégis csak faramuci ebben a mai világban, hogy annak kell örülnünk, ha a pápa a természetessel való azonosulását nyíltan kimondja. Mert hol is tart akkor ez a világ? S hová tart? Az apokalipszis felé? Vagy talán most fordulhat minden jó irányba?

Érvekkel senkit sem lehet meggyőzni arról, hogy van Isten. Különösen: észérvekkel nem. Kétségtelen tény, hogy a kozmosz harmóniája, a lét egymásba kapcsolódó törvényszerűségei a sejtésnél több gondolatot ébresztenek bennünk a teremtés csodájáról, de ettől függetlenül az istenélmény elsősorban személyes élmény, s aki nem kapott megszólítást, annak nyilván személyes élménye sem lehet. Ugyanakkor az is kétségtelen tény, hogy a megszólítás meghallásához kell a hallás képessége is, s mivel ebben a vonatkozásban egyfajta belső hallásról van szó, ki kell mondanunk: ez a képesség bizony fejleszthető. Fejleszthető a nevelés által, a hitben élés eleven példáival, de leginkább a szeretet gyakorlásával formálható. Százhalombattán a különféle vallási felekezetek nemcsak békésen megférnek egymás mellett, hanem sokszor a közös ünneplésnek is részesei. S az a különös, hogy ezek az ökumenikus pillanatok nem erőltetett alkalmak, hanem van valami különös természetességük, mely meggyőződésem szerint a Genius Locira vezethető vissza. A Genius Loci (a hely szelleme) ugyanis lényege szerint interakció, s minden esetben az egyetemes értékekkel interferál. A Summerfestnek a többi között ezért is van kivételes jelentősége.

Tavaly, amikor a Magyar Dráma Napján átvettem a Széchenyi-örökség Okmányát, Túri Török Tibor szobrászművésszel a Nemzeti Múzeum Dísztermében hosszasan beszélgethettem városunkról. Gondolataival arra irányította rá a figyelmemet, hogy Százhalombatta nemcsak a komfortossága miatt ily otthonos, hanem azért is, mert sok szakrális tere van. Kisebb és nagyobb zúgok, ligetek, tisztások, borókás hajlatok, ahol lehet meditálni, imádkozni, egyedül maradni tehát a mindenséggel, azaz: kinyílni a transzcendens felé.  Túri Török Tibor történelmi szobrainak a javát ingyen adományozta azoknak a magyar városoknak, ahol megfogant benne az alkotást elindító inspiráció. Ez év augusztus 20-án, munkássága elismeréséül Köztársasági Elnök Úrtól a Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehette át. Nemrégiben azt a felkérést kaptam, hogy méltassam munkásságát. A Főtéren, a Makovecz-templom közelében az alábbi sorokat vetettem papírra:

"Vajon mi végre kaptuk a teremtőtől a művészetet? Azt hiszem, elsősorban azért, hogy meghatározó része legyen életünknek, hogy felfrissítse a szürke és piszkos hétköznapokat, hogy varázserejével talpra állítsa az eltiport embert az emberben. A művészet mindig gyógyír, mindig humánus, ám néha néma kegyelet helyett ordító kegyetlenség. Mert sokszor csak az észveszejtő kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát. A képzőművészt a kitárulkozás lehetősége mindig jobban szorongatja, mint más alkotókat. A szobrász újra-formáló kezével megmarkolja a makacs anyagot és szívében a teremtés vulkántüzével új diadallá gyúrja a letűnt idők nagy alakjait és tetteit.

Túri Török Tibor alkotásai – még halállal-átitatott plasztikusságukban is – a remény születés-himnuszai. Köztéri szobrai, zárt terekben kiállított büsztjei és domborművei azt hirdetik, hogy lelkünk eleven része a múlt és a léttől-el-nem-különíthető jóságért való hősiesség. Vallomások ezek a szobrok tehát arról, hogy az ember csakis a jóért való küzdelem által lehet a maradandóság bizonyossága. Túri Török Tibor, hisz abban, hogy csakis az ingyen való munka tarthatja meg igazából a világot. Dolgozik tehát soha-ki-nem-apadó szívvel, műveit többnyire adománynak szánva, céltudatos életszeretettel építve nemzetét, felmutatva mindannyiunknak az igazi gazdagságot."

Czigány György nemrégiben azt fogalmazta meg, hogy: "Létünk elvesztésének egyetlen lehetséges emberi rehabilitációja a művészet, részt vesz a teremtés aktusában, elölről kezdi a világot." Többször leírtam már, hogy nagyon szerencsés dolognak tartom, hogy városunkban ennyi művész él. Hadd vázoljam most ennek a "szerencsének" egyik aspektusát! 2015-öt írunk. Megyek az utcán, jön velem szembe László Bandy! Gratulálok legújabb rajzához, ő kontrázva rögtön idézi az egyik versemet. Egy-két udvarias szó, aztán máris a héber bara (teremteni) igét elemezzük, s konstatáljuk, hogy ez bizony a creatio ex nihilo, azaz a semmiből való teremtés szava. Aztán elemezzük az úrvacsora és az oltáriszentség közötti teológiai különbséget. A transzszubsztanciációt. Kicsit vitatkozunk, majd mindketten belátjuk, hogy nem a nézet, s nem is a nézetünk mögötti érvrendszer a fontos ebben a kérdésben igazán, hanem az, hogy mindketten tudjuk: az eucharisztia kegyelmi adomány. A hit ugyanis donatio: Isten ajándéka. Milyen jó, hogy erről ma már fesztelenül és bátran beszélhetünk, s akár a Hírtükör hasábjain is leírhatom!