Fazekas István

FŐTÉR

("Talpra, magyar, talpra, Százhalombatta!")

Talán sokan ismerik annak az erdélyi református lelkésznek a történetét, aki a börtönben úgy teremtette meg a szabadság illúzióját, hogy az öt lépés hosszúságú cellában éveken át mindig csak négyet lépett, hogy megmaradjon a lehetősége annak, hogy léphetne akár eggyel többet is, ha akarna. Nyilván nem kell mondanom, hogy a Ceau?escu-rendszer legvadabb időszakában volt ez, amikor a magyar papok ellen több tucat koncepciós pert gyártottak, melyekben köztörvényes bűnözőkként ítélték el őket. Bűnük az volt (mint ott minden magyarnak), hogy magyarok voltak. Főbűnük, hogy magyarul hirdették Isten Igéjét, legfőbb bűnük pedig, hogy magyarul mertek beszélni a feltámadásról. Az egykori cipészinasból a Kárpátok géniuszává lett román vezető abban bízott, ha a magyar papokat meghurcolják, megkínozzák és végérvényesen megalázzák, akkor az erdélyi magyar egyházak vezetősége teljesen kifosztott és likvidált lehet. Nagyot tévedett. (Mint általában ilyen esetekben azok, akiknek csak felszínes fogalmaik vannak a szabadságról.) Kihagyta a számításból ugyanis, hogy nem lehet kifosztani azt, aki előzőleg már mindenről lemondott. Történetesen azt a forradalmat, mely a román zsarnok hatalmát elsöpörte, egy magyar református papnak az ellenállása robbantotta ki. A halállal is bátran farkasszemet néző Tőkés László mindenről lemondott, csak a lelkiismeretről nem. Ellenben a másik póluson, a dákoromán elmélettől hevülő diktátor semmi másnak nem tudott búcsút inteni, csakis a lelkiismeretnek. Talán nem is tudva, hogy a lelkiismeret sztornózása egy ideológia érdekében, mindig különösen veszélyes lehet.

A Liszt sétány elején, az óvodába igyekezve jutottak ezek eszembe, amikor az egyik hivatali dolgozó szembe jött velem, akinek tudom, hogy erdélyi gyökerei vannak. Milyen különös is – fogalmaztam meg magamban –, hogy városunk egyik legjellemzőbb sajátossága éppen az a fajta befogadás, ami annak idején államalapító királyunk országát is jellemezte. Talán ezzel függhet össze igazából, hogy Százhalombatta szívében az első magyar királynak szobra és a nevére felszentelt templom áll. Ez a város az ide érkezőknek mindig otthont és munkát, a tehetségeknek kinyíló lehetőségeket adott. S egy kicsivel mindig több szabadságot is, mint ami máshol adatott. Az itt élők nem hebehurgyán, de mégis könnyedén nyújtottak és nyújtanak baráti jobbot a másik embernek. Évszázadokra visszamenően igaz ez! Néhány héttel ezelőtt Vidnyánszy Attilával, a Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettem. Meglepett, hogy ő is éppen így látja ezt. Annyi szeretettel szólt városunkról, Szigetvári Jóska munkájáról, hogy egy tősgyökeres battainak is a dicséretére vált volna.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy Százhalombatta története az emberség és a szolidaritás drámája. Ezért is örültem különösen, amikor a Polgármester Úr felkért arra, hogy városunkról színdarabot írjak. Megfogalmazhattam végre azt a felismerésemet, amit a darabbeli Szekeres (egykori városvezetőnk) így összegez: "Égi és földi utak találkozásánál született ez a város. A két nagyvállalat nemcsak a folyóvíz és nemcsak Pest közelsége miatt épült Battára, hanem azért is, mert épp fölöttünk vág össze a nyugati szélcsatorna a déli légáramlattal. Örökös örvénylés, örökös küzdelem itt az élet. Mi, battaiak, ha nem menetelünk kéz a kézben, könnyen elveszünk. Talán ezért van az, hogy ebben a városban a barátság a legszentebb dolog." 

A következő hetekben különösen fontos lesz ez a szolidaritás! Éppen egy esztendeje harcolunk már az emberi felelőtlenségeket is számon kérő vírussal, melynek támadása most a legerősebb: gyilkol, pusztít és rombol kíméletlenül mindenütt. Kicsit úgy topogunk már a karantén-létben, mint az a bizonyos erdélyi lelkész a cellában. Veszteségeink is gyűlnek folyamatosan. Nemrég eltávozott a városunkhoz is kötődő Farkas Árpád költő barátom, akivel tavaly szeptemberben együtt vehettük volna át a Széchenyi-örökség Okmányát, ha súlyos betegsége és a járvány nem lett volna akadálya utazásának. Januárban meghalt a kiváló gyógyszerész, Farkas Sándor, aki földim volt, s aki minden bajomra recept nélkül is tudta a megoldást. Az égi hazában van már Simon Pál is, az olajfinomító első igazgatója, a mindig mosolygós Horváth Éva és Dubecz Tibi bácsi is, akitől annak idején, mint óvárosi képviselő, rengeteg segítséget kaptam. És sorolhatnám – Istenem, de sokan mentek odaátra az utóbbi hónapokban! Mit is tehetünk? Legfőbbképpen kérhetjük Isten irgalmát. De nem felszínes könyörgéssel, hanem figyelembe véve Karl Barth szavait, aki azt mondta: "Isten mindent megtesz érted, tehát neked is mindent meg kell tenned!" Mint ahogy annak idején a márciusi ifjak és a szabadságharc katonái is mindent megtettek. Isten segedelmével fordítsuk veszteségeinket a javunkra! Talpra, magyar, talpra, Százhalombatta!