A kulturális örökség ápolása érdekében kifejtett életművedért nemrégiben a Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesültél. Ha visszatekintesz pályád kezdetére, te hogyan látod ezt az életművet?
Nem tudom, ki hogy van vele, de én a saját munkámat – bármennyit is dolgoztam eddig –képtelen vagyok életműnek tekinteni. A munkahelyemre se mentem még be úgy soha, hogy na, most megyek a "dolgozóba". Amit csináltam, azt tulajdonképpen mindig játéknak fogtam föl, a szívemből való feladatnak, s egyébként is: az én munkáságom egy szervesen összefüggő folyamat, amelyre én, aki benne vagyok, nem tudok kívülről rátekinteni. Nagyon meglepett ez az elismerés, s még inkább az indoklása, miszerint is azért kapom ezt a kitüntető címet, mert ezzel valójában az én kulturális életművemet ismerik el. Ez egy életmű lenne? Boldoggá tesz, s erőt ad, ha ezt mások így látják.

A lovagi cím adományozásáról szóló határozatban az is olvasható, hogy kulturális tevékenységed átfogja az egész világot. Tényszerűsítsük egy kicsit a dolgokat! Emeljük ki, mondjuk a Summerfestet! Hány országból jöttek már ide táncosok, s mennyien?
Összesen 123 országból, valamivel több, mint 50 000 táncos és énekes jött eddig Százhalombattára.  Nagy számok ezek, de a tényszerűséghez az is hozzátartozik, hogy mindig több százan segítettek: táncosok, zenészek, munkatársak, önzetlen battaiak. A Summerfestnek van egy különleges lelki dimenziója: a szeretet és a tisztelet "hullámhosszán" való közös megszólalás, vagyis az egymás feltétel nélküli elfogadása, tudva, hogy mindannyian a teremtés részesei vagyunk. S ennek értelmében van egy evidens közösségi dimenziója is, hiszen minden mozzanata a közösség által és a közösségért történik. Bárki bármit is mond, ez valami csodálatos dolog, s az igazi tényszerűsége abban mutatkozik meg, hogy a szeretet és a tisztelet olyan konkrét lesz általa, hogy a végére minden résztvevőben valami különös meghatódottság lesz úrrá. Amikor a záró ceremónián az indiánok együtt sírnak a kanadai franciákkal, az oroszok a németekkel, és az angolok átölelik az afrikai Búr-magasföld táncosait, talán sokan nem is értik ezt az elérzékenyülést, ám akik az első naptól résztvevői az eseményeknek, azok tudják: a Summerfest egy kicsit ahhoz hasonló misztérium, mint ahogyan a búzából kenyér lesz.

A szakmai bizottság úgy fogalmazott rólad, hogy: "Alkotóművészként a magyarság sorsát jeleníti meg." Beszélj egy kicsit, kérlek, a te művészi sorsodról, indulásodtól napjainkig!
A táncot gyerekfővel kezdtem, s igen korán kialakult bennem az, hogy a táncon keresztül nézzem a világ történéseit. Aki táncol, abban van valami a sámánból és a garabonciásból, hiszen a tánc a lét és a létezés szellemi és lelki összekapcsolása. Szóval a tánc adott volt a kezdetektől, s minél inkább csináltam, annál inkább akartam tanítani is! Érden szerveztem az első tánccsoportot. A Vörösmarty-gimnázium adott neki helyt, ám amikor kiszorultunk a folyosókra, a battai srácok kezdték mondogatni, hogy jöjjünk át Battára, az új művelődési házba. Rengeteg terv volt a fejemben. 1985 nyarán találkoztam először Takács Péterrel, aki –látva, hogy előttem hányan próbálkoztak itt néptáncegyüttesel – nem sok jövőt jósolt nekem, ám – és ezért a máig hálás vagyok neki – a végső szava csak az volt: próbáld meg! Hát megpróbáltam! Így jött létre a Forrás. Sebestyén Mártinak még a táncházban jó barátom lett. Decemberben megjelent a Betlehem című albuma. Megbeszéltük, hogy szervezünk egy közös karácsonyi műsort. Ennek a híre, mint a futótűz, úgy terjedt Százhalombattán és a környéken. Özönlettek hozzánk a gyerekek. Vakmerő voltam, de az akkori társaságban nagyon nagy lendület volt. Csodálatosan jó korszaka volt ez városnak. Itt volt a Magazin rock-zenekar, a Liszt Ferenc Vegyeskar ekkor már nemzetközi hírű volt, irodalmi színpad és több művészeti közösség is volt. Szép és gazdagító szimbiózisban éltünk egymással. A Forrás egyre ismertebb lett – nemcsak az országban, de világszerte is. 1994-re már nagyon sokszor voltunk külföldön. Sokan kérdezgették az itt élők közül, hogy milyen is egy nemzetközi néptáncfesztivál. Gondoltam: megmutatom. Elmondtam a polgármesternek az ötletemet. Nem részletezem, hogyan nézett rám, de nem hagytam neki békét, míg azt nem mondta, hogy csináld! Az első Summerfest anyagi kerete a polgármesteri keret volt. Nem is tudom, hogyan gondolhattam komolyan! De megcsináltuk. Aztán a következő még jobban sikerült! Persze voltak, akik ellenezték – ellenzők mindig vannak –, de nem foglalkoztam vele! Albert Schweitzer azt mondja, hogy azoknak a világnézete a legveszélyesebb, akik nem látták még soha a világot. Ezt nem kifejezetten földrajzi értelemben mondja. Én például nem értettem meg addig azokat, akik mindenáron az állatokért fognak össze, míg egy szentendrei kutyamenhelyen nem voltam szemtanúja annak, ahogyan egy család egy befogott kutyust örökbefogadott. Amikor látsz egy értelmes, szép kislányt, smink és műköröm nélkül, ragyogó szemekkel, mint önkéntes kutyagondozót, ahogyan az ártatlan kis állatot az ölébe veszi, s látod, hogy neki az a boldogság, hogy egy elesett jószágon segíthet, akkor megérted, hogy nem csak a te életlogikád helyes és igaz. Néztem a kislányt és a kutyust, s rájöttem, a világnak ezt a szegmensét eddig még nem láttam. Vagy említhetném Rédli Éváékat, ahogyan a sérültek felé fordultak! Megtanulni a világot látni, s másképpen is látni! Talán a Summertfestnek ez a schweitzeri gondolat az egyik legfontosabb üzenete.

A járvány miatt tavaly – mint oly sok egyéb más battai rendezvény – ez is elmaradt. Hogyan értékeled az elmúlt évet?
A vírus sokunkat arra kényszerített, hogy farkasszemet nézzünk a nehézségekkel. Jézusnak van egy parancsszerű felszólítása, ami nekem az utóbbi években rengeteg erőt adott, így hangzik: "Ne féljetek!" Ez nem azt jelenti, hogy ne legyünk óvatosak, ám azt igen, hogy ne hagyjuk el magunkat. Színielőadások, koncertek, a Summerfest, a Battai Napok, adventi és karácsonyi rendezvények, s mi minden elmaradt! De nekünk nem a kesergés a hivatásunk! Én és a munkatársaim úgy gondoljuk, hogy az is egyfajta küldetésünk, hogy ne csak szórakoztassunk, hanem mentálisan is segítsük az itt élő embereket. Éppen ezért mi nem dolgozunk home office-ban. A vírus idején ugyan egy zártabb közösséggé váltunk, de nem csukódtunk be teljesen, valódi közösség maradtunk, hogy egy még nagyobb közösségért tudjunk munkálkodni. Hálás vagyok a munkatársaimnak, hogy nekik a munka ugyanazt a szépséget és elhivatottságot jelenti, mint nekem, s együtt tudunk gondolkodni azon, hogy a járvány lélekromboló következményit hogyan is orvosoljuk. Nem találkozhatnak az emberek a Mikulással? A Mikulást teherautóra ültettük, s úgy mentünk vele végig a városon. Hadd lássa mindenik: hiába zárult be a tér, hiába szűkültek be az otthonok, a Mikulás akkor is eljött!

Vannak-e tervek az idei évre?
Ajjaj! A feladatunk rengeteg. Előbb-utóbb újra megtörténik az emberekkel való "nagy találkozás"! Erre különösen szép programokkal készülünk. Sajnos az idén sem jöhetnek még a világ néptáncosai, hogy az ökumenikus misén a keresztények, a buddhisták, a hinduk, a muszlimok és Manitou hívei régi szokás szerint együtt énekeljék a Halleluját, s minket, battaiakat, újból átjárjon a nagyszerű érzés: Százhalombatta a világ közepe! Erre még várnunk kell. De ehelyett (amennyiben lesznek tömeges rendezvények) egy elképesztő szabadtéri játékot, a mintegy 400 táncost felvonultató, Hencidától Boncidáig – menyegző a Kárpát-medencében című megaprodukciót mutatjuk be. A nyitáskor először magunkat kell felemelni, úgy ahogy ezt Klebersberg Kunó tette, aki Trianon után, mint miniszter azt mondta, hogy a széttépet országot csak oktatással és kultúrával lehet újra alkotókedvűvé tenni. A Covid jelképes Trianon: széttépte az emberi közösségeket. A nemzeti kultúránkban való megmártózással és annak fényével szeretnénk összeilleszteni mindazt, ami darabokra hullott.