Cseh Évit mindenki ismeri a városban. Igazából a közé a tucatnyi ember közé tartozol, akiket egyszemélyes intézményként szoktak emlegetni. Hogyan kezdődött ez az egész?

- Dorogon nevelkedtem, de a vakációkat javarészt az anyai nagyszüleimnél töltöttem Horpácson. Elbűvölt a Mikszáth-kastély a hatalmas parkkal, a fotó a parasztembernek tűnő, pipázó íróról, akit nagyapám még sokat látott, amint maga köré gyűjtötte a falubeli gyerekeket és mesélt nekik. Talán vele indult. Egy másik meghatározó emlék az amatőr társulat ugyanott, amelyben szép hangú édesanyám, nagyapám is játszott. Első osztályos koromtól csak olvastam. A városi könyvtárat ábécé sorrendben vettem ki, majd a járási következett, mivel a tanár nénim akkor szerzett egyetemi diplomát, és velem kölcsönöztette ki az előírt olvasmányokat. Persze, voltak időszakaim, kedvenceim, de gyakorlatilag mindent elolvastam, hetedikben Zola Nanáját, ahogy jött. Az első perctől fontos volt számomra a közösségi lét is. Gyermekorvos szerettem volna lenni, a szüleim viszont úgy vélekedtek, jobb, ha az érettségivel már szakmát is kapok. Így kerültem közgazdasági szakközépiskolába, ahol nagyon hamar azt vettem észre, hogy a lazább, kicsit lustább cigizős klikk éppen úgy elfogad, mint a tanulós, nagyon jól neveltek csapata. Akaratlanul is a osztály vezetője lettem, még a tanárok is elfogadtak ebben a minőségemben. Közben találkoztam egy lánnyal, aki népművelőnek készült. Tőle halottam először, hogy létezik ilyen szakma, és azonnal tudtam, hogy ezt akarom csinálni.

 

- Ma már kulturális menedzsernek meg közönségszervezőnek hívják a népművelőket.

- Sok minden változott az elmúlt évtizedekben. Kicsit hiányolom a fiatalokból azt a gondolkodást, amely az én generációmat jellemezte. Ma csak a "nekem legyen jó" elve működik. Ezért imádkoznak, agykontrolloznak, buddháznak, de mi van a többiekkel? Lehet nekem jó nélkülük? Mi a művelődési házban mindig bent voltunk, nem számoltuk a túlórákat, nem tekintettük munkaalkalomnak, kereseti lehetőségnek a civil szerveződést, a szülők, a betegek, a sérültek segítését. Nem kérdeztük: nekem ebből mi jut? Lehet, hogy őrültek voltunk, de sokszor aggódom, lesznek-e fiatalok, akik továbbviszik, amit elkezdtünk a közösségekben végzett munkával.

 

- Amikor augusztus 20-án átvetted a Kultúráért Díjat, azt mondtad, kultúra nélkül nincs öröm. Nem túlzás ez?

- Az ember vagy beleszületik a kultúrába, vagy elkezdi szeretni és magába szívni. Nem lehet megörökölni, még ha ma sokan azt is hiszik. Mi az öröme annak, akinek nincs szeme meglátni, nincs füle meghallani a világ gazdagságát?

 

- Szülők Fóruma Egyesület, Sérültekért Alapítvány, Városi Gyermeknap, Mézes Napok, főzőversenyek, Baba Klub – ha jól tudom, ezek mind hozzád fűződnek, és biztosan nem is teljes a felsorolás. Kitaláltad és megcsináltad, mára pedig nem lenne a város ugyanaz a valamikori ötleteid nélkül.

- Amikor Takács Péter az akkori Barátság Művelődési Központba hívott, egy nyugdíjasklub, egy-egy művészeti csoport (a Liszt kórus, FÉK), a Forrás és néhány nagyon lelkes kolléga volt ott. Élveztem az új dolgokat. Az SZFE úgy alakult meg, hogy ’89-ben éppen a Hírtükörben adtunk közre egy felhívást. Amikor elkezdett működni, jöttek a mozgássérültek, az asztmások, a felnőtt egészségkárosodottak, hogy ők is igénylik a közösséget. Sorra segítettük a különböző csoportok megszerveződését. A Mézes Napok is úgy kezdődött, hogy a helyi méhészek megkeresték Takács Pétert, aki azután azt mondta nekem, kezdjünk velük valamit! A ’90-es évek közepén egyszer az is előfordult, hogy a méhek járványa miatt el se tudtak jönni, a rendezvényt mégis megtartottuk, hogy ne szakadjon meg a folyamat, mert ez nagyon fontos: minden egymásra épül. A gyereknap kicsit mindenkié volt, igazából senkié. Azt mondtam, vállalja fel a művelődési ház, legyen Városi Gyermeknap! Kitaláltam a babafotó-kiállítást. Voltak, akik nem tartották jó ötletnek, de rengeteg kép érkezett, és amikor felkerültek a falra, én magam is megtorpantam, olyan gyönyörűséges volt az a sok szép kisgyerek. Aztán eszembe jutott, hogy vajon a Családok Átmeneti Otthonából küldött-e valaha valaki fotót? Egyáltalán, készülnek-e ott képek a gyerekekről? Kiderült, hogy nem nagyon. Ba Norbi elvállalta, hogy odamegy és lefényképezi a kicsiket, és abban az évben azok a családok mind eljöttek a gyereknapra. Lehet, hogy sokan közülük akkor jártak először a "művházban". A Battai Napok is ilyen apró ötletekből született, és mára háromnapos nagyszerű rendezvénnyé vált, amely fiataloknak és idősebbeknek egyaránt élményt nyújt. Persze, nem működtek volna az újító gondolatok, ha nincsenek, akik melléjük állnak. Vezér Mihály polgármester, Takács Péter, Szigetvári Józsi - jó volt együtt gondolkodni és dolgozni az ilyen típusú emberekkel.

 

Nem kell nagy dolgokra gondolni, amikor arról beszélünk, hogy juttassuk el a kultúrát a mélyebb szociális rétegekbe. Láttam ördög rossz, neveletlen kisfiút, aki valószínűleg sosem hallott otthon klasszikus zenét. Le-felrohangált a rendezvényen, de amikor megszólalt a kamarazenekar, úgy torpant meg, mint akit megbabonáztak. Sokszor kérdezték tőlem, kérdezik ma is: minek mindig valami újat kitalálni? Muszáj! Mert e nélkül nincs fejlődés! Persze, meg kell tartani a régit is. Itt vannak a sérültek az alapítványnál. Az egyik tevékenységben elsajátított készségeik átvihetők a másikra, de ennek tervszerűen, tudatosan és élményszerűen kell történnie és ki kell egészülnie sok-sok egyéb, vonzó lehetőséggel, hogy észrevétlenül tanuljanak, gazdagodjanak.

 

- Biztos vagyok abban, hogy most is vannak új ötleteid, komoly céljaid az alapítvánnyal kapcsolatban.

- Tagja vagyok a sérültekkel foglalkozókat tömörítő ÉTA elnökségének, és emiatt sokat járom az országot. A népi kismesterségek kihalóban vannak. Megöregszenek, elmennek a mesterek, eltűnik a tudás, ami a kezükben volt. Talán a mi szervezeteink lehetnek azok, amelyek megőrzik a következő generációknak. Jó lenne, ha időben összegyűjtenénk a még élő, hasznosítható tudást.

 

Amikor 25 éve elkezdtünk foglalkozni a sérültekkel, a szülők legnagyobb gondja az volt, hogy haza akarták hozni őket az intézményből. Haza is hoztuk őket, az akkori gyerekek azonban mostanra felnőttek, és a szülőknek szembe kell nézniük azzal, mi lesz velük, ha ők már nem lesznek. Nincs elég férőhely, nincs állami forrás bentlakásos intézmény létrehozására. Ez most a legnagyobb gond.

 

Mégis úgy érzem, a világ rengeteget változott, amióta nekifogtunk ennek a munkának. Annak idején például sokan nem értették, mit akarok azzal, hogy egyszerre, egy helyen foglalkozzanak a különféle szakemberek a sérült gyerekekkel. Aztán néhány év múlva berobbant a köztudatba a korai fejlesztés fogalma, amiről ma már mindenki tudja, hogy micsoda. Azt jelenti, hogy nem lehet egy embert részenként fejleszteni, hanem csak egyben, egészben, a sokféle létező módszert harmonizálva.

 

Ma már senki sem akar úgy "segíteni" a fogyatékkal élőn, hogy leülteti a sarokba. Más kérdés, hogy ma sem könnyű a dolgunk. Ha valóban tenni akarunk értük, az csak sok munkával, gondolkodással, empátiával és nagyon sok kultúrával lehetséges.