- Nehéz lenne felsorolni, hányféle magas kitüntetéssel jutalmazták a munkáját a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjétől a díszpolgári címen át a legutóbbi MOB Érdeméremig. Nemcsak komoly lehetőségeket kapott az élettől, hanem maximális szakmai, társadalmi elismerést is. Ön szerint minek köszöni az irigylésre méltó sorsot?

 

- Nyilván a szerencse is kell hozzá, és a nagyon biztos családi háttér, de emellett azt mondanám, az élet rengeteg lehetőséget kínál, amiket meg kell látni, és eléggé bátornak kell lenni ahhoz is, hogy az ember nekimenjen. ’87-ben például kaptam egy telefont, hogy jelölhetnek-e a röplabdaszövetség főtitkári tisztére. Éppen a strandberuházáson dolgoztam, persze, rengeteg sporteseményt szerveztünk helyi szinten, de abszolút külsősnek számítottam a szövetségben, ezért hirtelen azt sem tudtam eldönteni, komoly-e a kérdés. Néhány óra alatt kellett határoznom, mertem igent mondani, és a több mint húsz jelölt közül engem választottak. A mai napig áldom az eszem azért a döntésért, hiszen rengeteget tanultam a sportirányításról, a sportdiplomáciáról hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Amikor pedig a kézilabda-szövetségből érkezett ugyanilyen felkérés, még ennyit sem gondolkoztam, hiszen "haza" hívtak.

 

- Említette, hogy "abszolút külsősként" került a sportirányításba, amikor pedig 2005-ben csak néhány szavazattal csúszott le a MOB főtitkárságról, azt mondta: az egyetlen vidéki volt a pályázók közül. Soha nem gondolkozott azon, hogy jót tenne a karrierjének, ha a fővárosba költözne?

- Előfordult, hogy meginogtam, hiszen huszonöt éve járok be Budapestre, a fél életemet utazással töltöttem. Volt, hogy irigyeltem azokat, akiknek sokkal egyszerűbb volt kijutni például Ferihegyre, mégis mindig erősebb volt bennem a kötődés Battához. A feleségemmel mindketten itt nőttünk fel, minden ideköt minket, a család, a barátok. Nem szégyellem hangoztatni, hogy vidéki, százhalombattai vagyok, sőt, fontos része az identitásomnak. Büszkeséggel tölt el, ha a látogatóim ámuldoznak, milyen fejlett a város, magam is rengeteg eseményt hoztam ide, mert úgy vélem, sokat kaptam az itteni emberektől, és szeretnék minél többet visszaadni.

 

- Másfél éve már nemcsak a hazai és európai kézilabda-szövetségben és az olimpia bizottságban van felelős beosztásban, hanem itthon is, Százhalombattán. Bírja energiával?

- Igazából soha nem érdekeltek olyan dolgok, mint például a szabadidő vagy a pihenés. Mindig sokkal jobban izgatott a sport, a közösség, a családdal, a barátokkal való együttlét, és ha olyasmivel foglalkozom, ami fontos számomra, akkor nem számít, hogy nappal van vagy éjszaka.

 

- Mintha az ön generációjának még egészen mást jelentene a közösség, mint a fiatalabbaknak.

- A közösség formálja az embert, senkinek nem lehet teljes az élete megtartó családi, közösségi és baráti kapcsolatok nélkül. A közösség menedék, ahová vissza lehet vonulni, olyan, mint a kézilabdában az öltöző.

 

- Visszatérve a sokféle feladatra és felelősségre, nem figyelmeztették még, hogy nem szabad két végén égetni a gyertyát?

- Lehet, hogy van benne igazság, de nem szeretek behúzott fékkel közlekedni. Ezt tanultam a szüleimtől, a DKV-ban, a kézilabda-pályán: tempó, tempó, és közben illik gondolkozni, és gólt is kell dobni. Remek kikapcsolódás rendbe tenni otthon a kertet, de azt is sebesen csinálom, és ha éppen van időm olvasni, habzsolom a könyveket. Hat kézilabda világbajnokságot rendeztünk hazánkban az én irányításommal. Ez nem arról szól, hogy most lefekszem aludni, tartok egy kis pihenőt. Iszonyatos meló, de amikor gratulálnak, hogy ez klasszul sikerült, az nekem minden fáradságot megér. Ugyanilyen jó érzés, ha alpolgármesterként, képviselőként sikerül elérni valamit vagy segíteni valakinek. Amíg szükség lesz rám, addig nagy energia-befektetéssel végzem az összes feladatom. Igaz, nincs szükségem bungee jumpingra egy kis extra adrenalinért!

 

- A politikát mennyire találja sportszerűnek?

- Sportdiplomataként, de már játékosként is megtanultam, hogy ami a szívemen van, azt nem biztos, hogy azonnal a számra is kell vennem. Mindamellett – gondolom - a politikusi szerep messze más. Attól azonban óva intenék mindenkit, hogy ilyen szerepet játsszon, hiszen mi az önkormányzatban nem politikusok vagyunk, hanem helyi képviselők.

 

- Kompromisszumkészségre azért itt is szükség van.

- Hozzászoktam. Egyetlen olimpia alatt is ezernyi kompromisszumot kell elfogadni. Ki kell állni az embernek az igazáért, de meg kell érteni a másik igényét, akaratát is. Borzasztóan zavar például, ha valaki lenéz másokat, míg a saját közösségét non plus ultrának tartja. Senki sem lesz attól több, hogy magyarnak, ukránnak, svédnek, vagy éppen battainak született. Nekem a Himnusz nem kötelező kör, hanem lelki táplálék, de ugyanígy a lelkem része, az érzelmi vagyonom, hogy Elefántcsont parttól Brazílián át Ausztráliáig mindenhol vannak barátaim.

 

- Azt mondják, egy-egy funkció elvesztésével a barátok, ismerősök száma is csökken. Tapasztalt ilyet?

- Igen, de úgy gondolom, a barátaim döntő többsége nem a beosztásommal barátkozik. Hozzáteszem, a délszlávoknál és a skandinávoknál messze nem jellemző annyira a rangkórság, mint nálunk.

 

- Aki ismeri önt, tudja, hogy igazi közösségi ember, aki imád bolondozni, akinek a barátai réztáblát állítottak a Halászcsárdában, ugyanakkor remek diplomata, aki nagyon hatékonyan valósítja meg az elképzeléseit akár a nemzetközi és hazai sportéletben, akár az önkormányzatban. Mitől lesz valaki jó csapatkapitány?

- Anyukám is bejáró volt, mégis mindig vállalt közösségi feladatokat. Ő mondta nekem, úgy is tud jót tenni az ember, ha nem erőszakos. A sport nem a demokráciáról szól, ott irányítani kell, ezt nagyon hamar megtanultam, de azt is, hogy más az agresszió és más a dinamizmus. Az embernek éreznie kell és meg is kell mutatnia az erejét. De ennek az erőnek a felelősségérzeten és a tudáson kell alapulnia. Ezek nélkül nem sokat ér. A tanulás az életem alfája és ómegája. Sosem voltam semmiből kiváló, de a szorgalmam mindig kiemelkedett. Ezt is otthonról hoztam.

 

- Nem valószínű, hogy van Magyarországon még egy képviselő-testület, amelyben annyi magasan kvalifikált sportember ülne, mint Százhalombattán. Fontos a sport, sportos a város, mégis arra lennék kíváncsi, ön szerint biztosan jól használjuk fel a rendelkezésre álló erőforrásokat?

- Nyilvánvaló, hogy mindenben nem lehet egyformán jól teljesíteni, és ha erre törekszünk, csak szétszabdaljuk az energiánkat, ami folyamatos átlagos vagy az alatti teljesítményt eredményez. Márpedig nem erre van szükségünk, hanem extrákra, húzóágazatokra, egy település életében is. A jelenlegi sportkoncepciónk nagyvonalú és jóhiszemű, de olykor tudni kell nemet mondani. A támogatáshoz sehol a világon nem elegendő a jelenlét, tudomásul kell venni, hogy verseny van, és az kerül jobb pozícióba, aki jobb eredményt tud felmutatni, vagyis nagyobb értéket képvisel a közösség számára. Meggyőződésem, hogy széles körű vita keretében, de belátható időn belül döntenünk kell ezekben a kérdésekben, mert nem szabad, hogy a források szűkülése határozza meg a helyi sportéletet.

 

- Ön milyen elvek szerint osztaná el a sporttámogatásra szánt összeget?

- Elsődleges, hogy minél többen mozogjanak, de ehhez is nagyban hozzájárul, hogy legyen egy-két kiemelt sportág, amely vonzó az itt élők számára és pozitívan határozza meg a városról kialakult képet is. Mondhatják, hogy hazabeszélek, de amíg például az NB I-ben játszott a battai csapat, sorra hoztuk a teltházas meccseket. A kézilabda népszerű és szerethető volt a battaiak számára, építette a város imázsát, példaképeket állított a fiatalok elé, akikkel lehetett azonosulni, akik képesek inspirálni. Úgy vélem, ilyen irányban kellene elmozdulni a sporttámogatás terén. Prioritásokat kell meghatározni, rendszerbe foglalni a támogatási szempontokat, hogy senki se maradjon ki, aki alkalmas a támogatásra.

 

- Kit ajánl a következő Premier plánba?

- Kővári László barátomat sokáig csak Kéményként, Létraként és Jasinként ismertem, vagyis becenevekről, ahogy annak idején mindenkit a városban. Tősgyökeres battai, a megye legsikeresebb magasugrója volt, pedig nem sokat edzett. Egyszer futhatott az olimpiai lánggal, úgy tudom, ma is megvan neki a fáklya. Sokan zenészként ismerik, és talán kevesebben tudják, hogy nemrég nyugdíjba vonult. Szerintem nagyon vonzó, színes egyéniség.