Legyünk teljesen tárgyilagosak! Ha lehet az életnek arkhimédészi pontja, úgy az halálunk bizonyossága. Múlandóságunk tudata tudatunk igazi ereje, mely olykor világokat mozdíthat ki sarkaiból. Úgy véljük, halálunk a legbiztosabb dolog, ami megtörténhet velünk. Születésünk titkával kapcsolatosan legfeljebb egy csodálkozó kérdésig merészkedünk: véletlen-e az, hogy több mint négymillió kromoszóma közül, pont mi választódunk ki a napvilágra?

 

Az általános közfelfogás szerint a halál az élet végét jelenti. Természetes jelenség tehát, hogy életünk elmúlik, ezért természetesnek tartjuk a halál bizonyosságát felismerő embernek az örök élet utáni sóvárgását is. De honnan származik a feltámadás gondolata? Az élethez való ragaszkodásunkból fakad-e, vagy abból a felismerésünkből, hogy a halál mégsem természetes? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: a testi halált vagy így, vagy úgy, de mindenki elfogadja. Ám aki hisz a lélek és a test szerves kapcsolatában, azt bizony megkísérti a feltámadás nagyszerűsége! De megkísérti azokat is, akik ugyan a lélekben nem hisznek, ám vacognak a vicsorgó kaszástól, szoronganak a teljes megsemmisülés, a visszatérhetetlenség reménytelenségétől. A feltámadás lehetősége vigasz a félelemben és remény a gyászban. Kézenfekvő tehát a kérdés: van feltámadás? Vannak objektív ismérvei? Vagy misztériuma csak a hit által fogható fel?

 

Minden emberre vonatkoztatható konkrétsággal csak a keresztyén vallások foglalkoznak a feltámadással. Pál apostol lakonikus tömörséggel fogalmaz: ha Krisztus nem támadt föl, akkor Krisztus követése nemcsak hiábavalóság, de bizony istenkáromlás is. Vannak tények, melyekben hívők és nem hívők egyformán egyetértenek. Tudjuk, hogy Jézus történelmi alak volt, hiszen nemcsak a Szentírás, hanem Flavius, vagy a Korán is foglalkozik személyével. Azt is tényként rögzíthetjük, hogy ezt az embert keresztre feszítették Pontius Pilátus idejében. Az Arimethiai József tulajdonát képező üres sír legendája is egyre bizonyítottabb. Az pedig vitán felül áll, hogy volt egy húsvéti kijelentés, mely így hangzott: Jézus feltámadt!

 

A nem hívők közül sokan a Szentírást kitalációnak, a Jézus feltámadásáról szóló részeket pedig egyenesen hamis bizonyítékok gyártásának tekintik. Ha ezek a nem hívők az evangéliumok szerzőinek a vádlói, akkor az igazság kiderítésének érdekében nekünk lelkiismeretes bírákká kell válnunk! Első feladatunk a feltámadásról szóló iratok teljes átvizsgálása. Ha ezt kellő alapossággal tesszük, rögtön megfogalmazódik bennünk: aki manipulálni akar, az a tények vonatkozásában nem bagatellizál, hanem kiemel. Akinek valóban a hamisítás a szándéka, az a valótlan dolgokat mindenki számára elfogadható módon igyekszik bizonyítani: úgy, mintha azok valóban tények lennének. Egy biztos: semmiképpen sem lezserkedik. Mégis, mi tűnik fel rögtön? Az, hogy a feltámadás első tanúi, az akkori jog szerint hiteltelenek, ugyanis az asszonyok tanúvallomása nem volt figyelembe vehető. Aztán figyelemre méltó érdekesség az is, hogy a feltámadott Jézus alakját alig ismerik fel. Mindig kell valami nüánsz a megvilágosodáshoz, ami által rádöbbennek, hogy nem gyatra alteregó áll előttük, hanem a Mester. Máriát ehhez a nevén kell, hogy szólítsa, az emmauszi tanítványok a kenyér megtöréséről ismerik fel, Galileában a csodálatos halfogás megismétléséről. Tamás még akkor is kételkedik, amikor a többieknek már minden bizonyos: ő csak akkor ámul el, amikor ujjait Krisztus sebeibe mártja. Aki tényeket gyárt, nem így tálal! Az hiteles tanúkról beszélne és nála a föltámadott Jézus az első pillanatban is egyértelműen felismerhető lenne. De nézzük tovább! Vizsgáljuk meg most a konkrét előzményeket!

Jézus, mielőtt a virágvasárnapi bevonulása Jeruzsálembe megtörténne, többször is kijelenti, hogy ott "csúfot űznek belőle, leköpdösik, megkorbácsolják és megölik; de harmadnap feltámad." A tanítványok értetlenül hümmögnek, valójában nem tudják, hogy miről van szó. Aztán az utolsó vacsora után mindannyian elárulják. Júdás azzal, hogy eladja, Péter azzal, hogy megtagadja, a többiek züllesztő gyávaságukkal. Vajon ilyen nehézfejű, bizonytalan alakokkal szokás bizonyítani a hazugságot? Azt hiszem, ez eléggé nevetséges lenne. Persze azért ebből még nem következik az, hogy bármi is igaz volna az egészből! A feltámadás titka és minden kétséget kizáró bizonyítéka mégis az ő viselkedésükben van. Figyeljük csak meg, hogy miért!

 

Amikor Jézus a tanítványokkal Cézarea Filippi környékére ér, megkérdezi tőlük, hogy kinek tartják őt az emberek. Azok rajongva felelgetnek, majd Jézus váratlanul nekik szegezi a kérdést: kinek tartotok ti? Egy pillanatra az idő is megáll, s a mély csöndből csak Péter képes feldadogni: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" Talán elgondolni sem vagyunk képesek, hogy mekkora hitről árulkodik ez a vallástétel! Aztán hogyan esküdözik ez az ember, hogy az életét is odaadná Jézusért! És a többi tanítvány is mind-mind lelkesül, megborzongatja őket a hit csodája, a felismerés, hogy valóban Jézus a Megváltó. Ám amikor Jézust elfogják, a tanítványok hite megrendül, félelmükben szélnek erednek, a szeretet és a gyávaság tusakodásától a fogoly Jézus nyomában sunnyogó Péter pedig háromszor is megtagadja őt, mire virradna. A keresztnél is csak egyetlen tanítványról tesz említést az Írás. Ennyi év távlatából felháborító a viselkedésük! Nem a hit megcsúfolása ez? Ám amikor találkoznak a feltámadt Jézussal, egyszerre mindegyikőjük hite olyan méreteket ölt, amire még nem volt példa a történelemben. Nemcsak csodákat tesznek, de egy kivételével mind mártírhalált hal Jézusért, a feltámadás igazságáért. A feltámadás előtt – noha tudják, hogy Jézus a Krisztus, és tanúi voltak halottak életre keltésének is – gyávák, árulók és rettegnek a haláltól. A feltámadás után azonban bátrak, hűségesek, s nem félnek semmitől. Érezzük ugye, hogy ilyen fordulatot az emberi lélekben csak monumentális esemény megélése hozhat. Mert az ember nemcsak test, de lélek is. Aki tényleg látta a feltámadott Jézust, azt nem érdekli már a földi élet gyarlósága, a haláltól pedig nevetve kérdezi: "Halál, hol a te fullánkod?"

 

A feltámadás tanúi közül tizenhét tanítvány – köztük tizenegy apostol – mártírhalált halt. Pétert fejjel lefelé megfeszítették, Pált lefejezték, Andrást X-alakú kereszten kivégezték, de hadd ne soroljam! Ezek történelmi tények. Hazug eszmékben lehet hinni, még meg is lehet értük halni, ha az ember igaznak véli őket. Ám ha felismeri a hazugságot, akkor a halál (a haláltól való félelem) legyőzi azt. Hazugságért senki nem áldozza fel az életét. Valljuk be: az igazságért is csak nagyon kevesen! Ezeknek az embereknek a sorsa egyértelműen bizonyítja azt, hogy valóságosan is van feltámadás. És sorsuk szavahihetőségüket is igazolja! Éppen ezért hadd tegyek ehhez a kis íráshoz még valamit! Mit ír Pál apostol a korinthusiaknak? "Íme, titkot mondok nektek: Nem mindnyájan halunk meg, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantás alatt az utolsó trombitaszóra;- mert trombita fog szólani és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi meg elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó test halhatatlanságba öltözködjék."